Le kellett mennem a városba valamiért. Szép idő volt, éles, intenzív kontrasztok. A tavasz illatai, Málta egészen sajtátságos utcaképei még négy év után is megérintenek, minden alkalommal. Új kedvencem Tim Minchin egyik számát hallgatva lépkedtem, amikor hirtelen észrevettem a földön a saját árnyékomat. Totál egymásra meredtünk.

Olyan érzés volt mint egy elektromos sokk. Letaglózva belém hasított az érzés, hogy milyen mérhetetlen szerencse, hogy VAN ÁRNYÉKOM. Ahogy így megyek az utcán, én ott, benne a fizikai térben, megyek, mehetek, és LEHET árnyékom. És testem.
Ez nem volt és nem is lesz mindig így, sőt. Időszakos kegyelem.

Csak egy elképzelhetetlen rövid ideig érvényes a kijelentés: LEHET ÁRNYÉKOM. Meddig? 50? 60? 70? 110 évig?
És akkor így mehetünk együtt az életen át, én és az árnyékom…

Van testem, van szaglásom, van lábam. Mehetek, lélegezhetek, válhatok eggyé a széllel és a napfénnyel. Milyen megrendítő ezt tudatosan átélni.

Micsoda mérhetetlen szerencse, és milyen elhanyagolhatóan kicsi valószínűség, hogy megszülettem. Hogy megélhettem 47 évet. Hogy én, a lelkem, a testem, és az árnyékom, így együtt slattyoghatunk. Hallhatom a zenét, táncolhatok, ugrálhatok rá.

Vajon meddig van erre még lehetőségem? Mielőtt eltűnök én is és az árnyékom is, és soha többet senki nem fog erre a pillanatra, meg rám sem emlékezni. Még saját magam sem. Milyen kérlelhetetlenül valós és valódi a múlandóság.

Születtem egészségesnek, békébe. Járhattam iskolába, volt mit ennem, lehettek céljaim. Szerethetek, szeretnek. Módom van gondolkodni, érezni és kezdeni vele valamit.

Felneveltem a gyerekeimet, volt negyvenhét évem szemlélni a világot és jutni valamire arról, hogy hol van a helyem, az otthonom benne. Illetve mi, vagy mi lehet a hozzáadott értékem.

És milyen nagyszerű érzés remélni, hogy van még időm, és mindazt a tudást és tapasztalást, amit mostanra összecsipegettem, mindig valami új hasznosba fordíthatom, és adhatom tovább.

Új tavasz a küszöbön…! Süt a nap! És ÉLEK!