Életközép változásban érintett nőkkel beszélgetve sokszor kerül elő, hogy mi is jó egyáltalán ebben az egészben. Valóban, amikor a hormonális változás okozta testi változásokat nézzük, nem igazán tudok egyetlen pozitív dolgot sem felsorolni. Bármennyire is próbáljuk átkeretezni pozitívra, ez bizony szívás.

Amikor azonban arról beszélünk, hogy ki hogy van az életében, szinte mindig előkerül, hogy a nők mennyivel felszabadultabbnak, ön-azonosabbnak, elvárásoktól mentesebbnek, autentikusabbnak érzik magukat. És tényleg.

Gyerekkorunkban azt kapjuk, hogy legyünk szófogadó, rendes, szorgalmas, jó tanuló kislányok, amikor elkezdünk nőiesedni, ömlenek ránk a testünkre, kinézetünkre vonatkozó elvárások. Ismerős? Legyen „jó” alakunk, legyen tökéletes hajszínünk, frizuránk, öltözzünk nőiesen (de ne túl „kurvásan”, mert akkor magunknak keressük a bajt), legyen legalább egy pasink (férj, az mégis többet ér a megítélésben, mint egy „élettárs”). Jó, ha van saját állásunk (nehogy már eltartassuk magunkat), de azért ne keressünk többet, mint az éppen aktuális pasi (férj), mert akkor megborul a tradicionális egyensúly. Legyen gyerekünk (ne túl korán, mert akkor elcsesszük az életünket és ne is túl későn, mert akkor viszont az utód genetikai épségét kockáztatjuk). Testvér az kell (mikor jön?), de háromnál több gyerek se legyen, mert „fel is kell még azokat nevelni”. Maradjunk otthon a gyerekkel (“gyereknek három éves korig az anyja mellett a helye”), de utána irány vissza dolgozni, mert különben csak „otthon ülünk, és semmit nem csinálunk”. Legyünk gondos és figyelmes anyák (holnapra ünneplő és osztálypénz lezárt borítékban), szerető és szexi feleségek (“összebújunk ma este drágám?”), gondoskodó családtagok (karácsonyra ajándék mindenkinek), kreatív és nagy munkabírású munkaerők (“ez egy igazán fontos projekt”), és persze legyen az otthonunk is tiszta és rendezett.

Haladnak az évek, a gyerekek lába a ráncaink számával egyenes, az átaludt órák számával fordított arányban nő. Egy darabig még ömlik ránk az elvárás, hogy fiatalosak maradjunk, ha már fiatalok nem is. Legyünk kevésbé ráncosak, semennyire se őszek, továbbra is fittek, szőrtelenek, vidámak és energikusak. Érdemes „kívánatosnak” is maradunk, egyébként teljesen érthető, hogy a még mindig aktív pasink (férjünk), nem minket, hanem egy újabb verziót kezd el hajkurászni.

Aztán elérünk egy láthatatlan (kor)határt, amikor gyors átmenettel kikerülünk a „szóba jöhető nő”  kategóriából és elkezdünk észrevétlenek maradni a férfiak számára. Immár a korunk (és nem a gyerekünk vagy gyermektelenségünk) miatt nem kapkodnak utánunk a munkaerőpiacon. Jobb esetben felnőttek vagy felnövő félben vannak a gyerekeink, esetleg nincs is gyerekünk, tehát elkezdhetünk végre levegőhöz jutni. Ha még mindig kicsik a gyerekek, akkor toljuk tovább, egy levegővel még jó pár évig, igyekszünk fittek maradni, mert a gyereknek teljes értékű anyára van szüksége ugyebár, így az életközépi változás dilemmáinak egy része, egy ideig még, nem aktuális.

Itt állunk hát, 40+ évesen, felvértezve egy rakás tudással, tapasztalattal és hosszú idők után újra/először lehetőséget kapunk újradefiniálni magunkat saját igényeink, fontossági sorrendünk és elképzelésünk alapján.

Tálcán kapjuk a lehetőséget például saját magunk definiálni a nőiségünket. Ha már nem kell állandóan mások kéretlen visszajelzéseit feldolgozni (azért kell még, nyugi, mindig akad egy kedves fickó, aki megmondja, hogy negyven fölött hogy kell kinéznünk nőként), akkor lehetőségünk van megtalálni autentikus magunkat. Gömbölyűen, laposan, izmosan vagy puhán, ősz/színes/hosszú vagy rövid hajjal, sminkkel vagy természetesen, szőrrel vagy szőr nélkül. Akárhogy. Bárhogy. Autentikusan.

Ha úgy alakul, hogy már nem élvezzük a munkánkat, nem ad örömet és nem fejlődünk benne, esetleg rájövünk, hogy soha nem is ez volt a mi utunk, csak anno jó karrierlehetőségnek tűnt (esetleg valóban az is volt), vagy egyszerűen csak átszervezés volt és mi már nem számítottunk kellően agilisnak, akkor ez jó alkalom arra is, hogy megálljunk, és átgondoljuk, mit akarunk kezdeni az életünk statisztikailag még kb. 30-40 évében. Mi az, amit valóban csinálni, dolgozni, tevékenykedni akarunk? Tudjuk-e ezt úgy tenni (termék, szolgáltatás formájában), amiért hajlandó lesz valaki fizetni? Milyen lépéseket kell tennünk ennek megvalósítására? Ha vannak tartalékaink, mennyi ideig fedezik a szakmai váltásunkkal járó bevételkiesést? Ha nincsenek, akkor milyen alternatívák vannak, amikkel talán kisebb lépésekben, talán lassabban, de mégis meg tudjuk valósítani az elképzelésünket.

Egyáltalán, mire van szükségünk? Mi az, amire valóban szükségünk van és ténylegesen szükségünk lesz a kiegyensúlyozott élethez, nem pedig a társadalom, a szocializációnk által belénk kódolt elvárás vagy a már megszerzett, megszokott (és legyünk őszinték, megszeretett) javak? Mennyi munka árán, mennyi pénzből tudjuk fenntartani ezeket. Valóban megéri?

Nyilván ezeket a kérdéseket a saját egyéni/egyedi élethelyzetünk fényében tesszük fel és válaszoljuk meg, és nyilván nem függetlenül attól, hogy kivel, kikkel osztjuk meg az életünket. Ha párkapcsolatban élünk, mindezek a kérdések és az azokra adott válaszok hatással lesznek a kapcsolatunkra. Mennyire támogat a társam a változásomban, a nőiségemben, az ambícióimban? Egyáltalán, hol van ő mindebben? Mire van neki szüksége (ha közel egyidősek vagyunk, jó eséllyel őt is foglalkoztatják az életközépi változás kérdései)? Mennyire számíthatok én rá és mennyire számíthat ő rám? Akarjuk-e egymást egyáltalán, vagy csak nem akarjuk/merjük felvállalni a változtatással járó esetleges veszteségeket? Ha együtt akarjuk tovább élni az életünket, hogyan igazítjuk az új igényekhez, lehetőségekhez, úgy, hogy mindkettőnk számára megfelelő legyen?

Ha nincs partnerünk, akarunk-e valakit magunk mellé, és ha igen, mik azok a sarokpontok, amiken nem és mik azok, amiken készek vagyunk változtatni. Milyen szinten akarjuk egyáltalán az életünk részévé tenni? Akarunk-e mi valaki más életének részévé válni?

Izgalmas? Félelmetes? Felszabadító? Kényszer szülte? Akárhogy is, itt állunk az egyre jobban ingadozó hormonjainkkal, a folyamatosan változó testünkkel és egy hatalmas lehetőséggel. Tőlünk is függ, mit hozunk ki belőle.

Hallgatva azokat a nőket, akik már túl vannak az életközépi változás hullámvasútszerű évein (amit volt, aki élete legsötétebb szakaszaként aposztrofált), sokan úgy értékelik, hogy az életük az intenzív változások lecsengésével, sokkal kiegyensúlyozottabb, elégedettebb és autentikusabb lett. Ez azért is nagyon elgondolkodtató, mert közülük többen, a változás évei alatt elváltak, vagy más országban kezdtek teljesen új életet, néhányan rosszabb anyagi helyzetbe kerültek, megint mások komoly betegséggel küzdöttek meg mindeközben. Ami közös az említett nőkben, hogy a hormonális-testi-lelki változásokat együttesen egy folyamat egészének tekintették, megpróbálták az egyes tüneteket nagyobb távlatba helyezni és nem csak „túlélni” azokat. Ahogy az egyikük fogalmazott „Hidat építek a félelemből az azt követő nyereség felé. Ha azt a célt látom, hogy még 70 évesen is le tudjak menni spárgába, akkor a menopauza csak egy eszköz arra, hogy ezt elérjem”.

Ha életközépi testi-lelki változásban vagyunk, az jó. Azt jelenti, hogy élünk, hogy változunk. Átalakulásban vagyunk, és ha felvállaljuk ennek a felelősségét, nem hárítjuk, hanem a magunkévá tesszük a változást, akkor lehetőséget teremtünk magunknak a veszteségeket és fájdalmakat meggyászolva egy új egyensúly, egy autentikus és hiteles identitás létrehozására.

Ha szeretnél a témával kapcsolatban tapasztalatot cserélni, kérdezni, információt gyűjteni csatlakozz a zárt Facebook csoportunkhoz:

https://www.facebook.com/groups/1798221553617556/

Ha szeretnél a témával kapcsolatban további cikkeket olvasni, a főoldalon iratkozhatsz fel.

https://tudatosoregedes.org/