Ezt a posztot most elsősorban azoknak írom, annak a számtalan nőnek és férfinak, akik MESSZE erőn felüli elszántsággal és helytállni próbálással igyekeznek a kapcsolatukat és a családi hajót is átsegíteni a gyerekek felnevelésén, és még jópár év van előttük, mert még viszonylag kicsik a gyerekeik.

Kezdem messziről.
Miután anya lettem 1999-ben, elég hamar rádöbbentem, hogy masszívan át lettem verve. Sem a mesék, sem a közbeszéd, sem a tradíciók, sem senki nem mondta el világosan, hogy mivel jár ez az egész családosdi! Ez akkor még nem nagyon tudatos rádöbbenés volt, inkább sodródtunk a gyermek apjával. Fiatalok voltunk, tapasztalatlanok, lelkesek és energia-dúsak, ide nekünk az oroszlánt! Toltuk. Iszonyúan igyekeztünk, nagyon erős volt mind a kettőnkben a felelősségtudat. ISZONYÚAN IGYEKEZTÜNK! Munkák, pénzkeresés, az otthon megteremtése, országépítés, a családi kapcsolódások őrzése és egészségesen tartása, A Nagybetűs Élet és benne a saját kis egyéni életeink vitele.

Húsz éve kezdtük, húsz éve ilyenkor már javában terhes voltam és hánytam, közben két helyen dolgoztam és egy suliba is jártam. Ha most így visszaemlékszem, és végigpörgetem magamban az elmúlt húsz év villanásait, már attól teljesen lefáradok. Persze nem csak a teendők miatt volt sűrű, hanem azért is mert mindketten elég intenzív emberek vagyunk, szabad lélekkel. A szabad lélek macerás, sokat követel, életet, impulzust, szárnyalást, és annak is bele kellett férni, ha nem akartuk megtörni.

Voltak nagyon nehéz időszakok, voltak nagyon erős kiégések, döntési helyzetek, potenciális töréspontok. Sűrű volt és/de eltelt. Erről így röviden ennyit is.

A másik dolog az, hogy amikor mi kezdtük, még tabunak számított a házasságok nehézségeiről beszélni. Talán 2005-2008 között volt már az, hogy a nők, zárt közösségekben, akkor még levelezési listákon elkezdtek tömegesen, őszintén beszélgetni a női lét, az anyaság, a házasságok valódi milyenségéről, a nehézségekről, a kínokról. Aztán berobbant a közösségi média, lett egyre több magyarra is lefordított cikk, majd blogok, és felrobbant a tér.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az utóbbi pár évben gyakorlatilag mindenféle problémát amivel a szülők általában találkoznak, tárgyalt a közbeszéd. Jobbnál jobb cikkek, írások, blogok, FB csoportok vannak, támogató közösségek. Hirtelen nem jut eszembe egy olyan issue sem, amit ne lehetne valahol megbeszélni, kibeszélni, támogató közegre találni, ha erre van igényünk, nőként, anyaként. Úgy gondolom, hogy ez nagyszerű és óriási előrelépés. Húsz évvel ezelőtt még semmi ilyesmi nem állt rendelkezésre.

A gyerekek problémáiról, a kapcsolatok nehézségeiről, betegségekről, csalódásokról, árulásokról, megfeneklésekről, megakadásokról, megoldhatatlan helyzetekről, nagy veszteségekről, kudarcokról, útkeresésekről rengeteget lehet olvasni. A gyereket nevelők küzdenek, küszködnek, igyekszenek, bukdácsolnak. Sokan elbuknak, máshogy alakul, a sors keze összekuszálja a terveket. Sokan kimerülnek, gond lesz a gyerekekkel, megfeneklik a hajó, vagy elsüllyed. Rengeteg a fájdalom, a nélkülözés, a kín. És kevés a pozitív történet, a reményt adó elképzelés.

Úgy gondolom, hogy a legnehezebb időszak akkor van amikor a gyerekek már nem nagyon kicsik, de még nem is elég nagyok. A bébikor varázsa már elmúlt, a szülők is már öregebbek és fáradtabbak mint az elején. Viszont még mindig beláthatatlan messzeségben van a gyerekek felnövekedése, és még évek helytállása vár a szülőkre érzelmileg, időileg és anyagilag is. Ha ti ebben az élethelyzetben vagytok, iszonyú kimerülten és kilátástalanul, akkor azt remélem, hogy ezek a sorok erőt tudnak adni nektek.

Mondom ezt innen már, ahol a gyerekek felnőttek, és kirepülőben vannak.

Meg lehet őrizni a tüzet! Iszonyatosan sok meló, olyan elképzelhetetlenül sok meló, konfliktus, küzdés, tabutörés és újútkeresés, amit ha az emberek előre tudnának, szerintem kábé senki nem vállalna családot. És sok szerencse is. De ha mégis sikerül, és felnőnek a gyerekek, és netán még nem is túl sokat sérültek menet közben, illetve látnak maguk előtt perspektívát, akkor a szülők fel tudnak lélegezni.

Ilyen érzés lehet megmászni egy nyolcezres csúcsot viharban, és lejönni épségben az alaptáborba. A mászótársak egymás szemébe néznek, és bár közben megöregedtek, meg is ráncosodtak, de a szemük nevet, nevetnek egymást nézve mert még élnek, megcsinálták, és a tűz is ég. Elképesztő érzés!

Ezen a ponton a húsz év végeláthatatlannak tűnő küzdése hirtelen erővé válik, történetté, közös, közösen megélt és megcsinált történetté, aminél kevés dolog erősebb.

És akkor új élet kezdődik. Valamilyen formában.

Ötven évesek leszünk hamarosan, elemezzük/értékeljük a múltat, skicceljük fel a jövő terveit. Még fáradtak vagyunk, de már tudunk pihenni és a jövő ígéretes. Nem tudhatjuk mikor üt be a ménkű, de tudjuk, hogy egyszer beüt. Nem tudjuk mennyi időnk van, lehet hogy kevés. Ez van, ezzel lehet dolgozni.

De immár több idővel, kapacitással, tapasztalattal, hatékonysággal, tudással és higgadtsággal, továbbra is egymás szemébe nézve és nevetve tudjuk azt mondani, már egy egészen más tudatossági szinten, hogy: OK! Akkor így…! Menjünk együtt tovább, számítva egymásra, jóban és rosszban, ahogy eddig is. Szabadon és immár a közös történet erejének védelmében. Megrendítő erről gondolkozni, ülni vele, megélni az érzést. Olyan váratlan ajándéka a sorsnak, amit előtte elképzelni sem tudtam.

Azt már tudjuk/tudhatjuk a társadalmi dialógusból, az írásokból, hogy mennyire nehéz ez az egész út, családot menedzselni, gyerekeket felnevelni. Nem ízléses már a házasság szentségéről, a gyerekvállalásról a régimódi, a problémákat elfedő, elhazudó művalóságról romantikázni. Hála a jó égnek, hogy ide eljutottunk!

És talán a társadalmi dialógus következő lépéseként elkezdődik majd az a kommunikáció is, amiben azok az emberek is hitelesen és tanulságosan beszélnek a tapasztalataikról, akiknek úgy sikerül végigcsinálni, hogy égve maradt a tűz.

Nehéz téma ez. Tisztában vagyok azzal, hogy sok embernek nehéz lehet ezt olvasni, és fájdalmas is. Az élet egyféle szempontból a veszteségek sorozata. De ez alól senki sem kivétel. Ötven körül már mindenki lelkén számtalan seb és heg van. Már az is egy csoda, hogy egyáltalán élünk. És, ahogy már írtam is, egyre bizonytalanabb, hogy mennyi van még hátra.

Abban bízom egyrészt, hogy akik még a történetükben korábban tartanak, erőt tudnak meríteni ezekből a sorokból a további haladáshoz. Illetve hogy akik meg már később tartanak, vagy netán nagyon fájó nyitott sebeik és veszteségeik vannak, számukra lehetőséget kínál a saját, egyedi történetük erejét megtalálni, és abból tovább építkezni.

Nehéz időket élünk, túl nagy a zaj és túl sok a bizonytalanság. Szükség van arra, hogy erőt tudjunk meríteni abból amink van, és ha netán van fölöslegünk, azt megosszuk egymással. A nap végén mindannyian ugyanabban a roskatag hajóban, illetve gyengélkedő bolygón evezünk.

Nagyon jó érzés őrizni a tüzet! Ugyanitt, a béke legyen mindannyiunkkal!