Vendégposztunkban Imre Ildikó, a Tudatos Öregedés közösség tagja meséli el családja megindító élettörténetét. Alábbi irásában megosztja, hogy szeretett szülei öregedése hogyan késztette saját magát átgondolni az életét, a jövőjét, az öregkorát. Megválaszolt és még megválaszolandó kérdések, személyes elhatározás és konkrét tervek egy méltó és tudatos öregkorért.
* * *
Nemrégiben vesztettem el a szüleimet. Apámat februárban, Anyámat két éve. Átgondoltam a történetüket. Hogyan öregedtek ők, és mit tanulok ebből én. Minden konkrét eset lehet tanulságos……ezért írtam le.

Fotó: Imre Ildikó családi album
A szüleim első megvalósult szerelme volt a kapcsolatuk, anyám 19, apám 23 éves volt amikor megismerkedtek. Ekkor már mind a ketten Budapesten laktak, bár vidékiek voltak, Szabolcs és Fejér megyéből származtak. Két év múlva összeházasodtak, én a házasság második évében születtem. Azaz még javában tartott a szerelem időszaka, amikor megszülettem, szóval nagyon-nagyon boldog szülők voltak. Hárman lettünk egy különleges szeretetegység. Hogy ez mennyire fontos, azt csak most tudom. Mivel velem semmi extra nehézség nem volt, nagyon élvezték azt, hogy szülők, nagyon szerettek velem lenni, én is velük, szóval az összetartozásunk érzése nagyszerű volt. Még gimnázium után is szerettem velük nyaralni, tényleg különleges volt a kapcsolatunk. Apám a barátom és segítőm volt mindenben, az Anyuval is nagyon jóban voltam, de máshogy. Más volt a kötődésem is hozzájuk. Látszólag ez nem kapcsolódik az öregség témájához, de valójában mégis. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy megöregedni jól csak úgy lehet, ha feldolgoztuk az életünket, ha megértettük a miérteket, ha tisztán látjuk a valóságot a kapcsolatainkról, ezen belül a szüleinkkel való kapcsolatunkról is. Ha az igazat tudjuk kimondani mindenről, ha nem cipelünk magunkkal feldolgozatlan vagy félremagyarázott történeteket. Hiszen a kötődési mintáktól elkezdve a szeretetre való képességig, az igényeinkig mindent valamilyen mértékben a családból hozunk, a szüleink meg természetesen a saját családjukból hozták ugyanezeket.
Az Apám családja bensőséges, mélyen szerető városi kispolgári család volt, dacára a háború alatti folyamatos menekülésnek, szépen felnevelték a 3 fiút. Az Apun nem éreztem semmilyen komoly sérülést sosem. 18 évesen gond nélkül levált, elköltözött Budapestre, az Iparművészeti Főiskolára járt. Anyám családja is rendben lett volna, ők egy pici faluban éltek, és mivel értelmes, gondolkodó emberek voltak a nagyszüleim, és dolgos sváb kulákok lévén összespórolták a megfelelő hátteret, a két lányukat Budapesten taníttatták, hogy esélyük legyen egy másfajta jövőre, mint egy falusi lánynak. Anyám 9 éves volt, amikor már albérletben lakott a nővérével a fővárosban. Nem klasszikus albérlet volt, mert rokonoknál laktak, akik szerették, és segítették őket, de a szülői szeretetet ez nem tudta pótolni, az anyától, apától való távolság az Anyukám egész életére kihatott. Azt hiszem sosem dolgozta fel azt, hogy a szülei ezt a döntést hozták. Pedig abban a korban, és azok között a körülmények között ez jó döntés volt. Hasonló élet volt ez az Anyám és a nővére számára, mint egy bentlakásos suli, amit nem bír jól minden gyerek, van akinek egy életre kiható trauma lesz a családtól való túl korai elszakadás. Az Anyu kötődési mintája is problémás lett, tapasztaltam is ezt, és eléggé felnőtt voltam már, amikor rájöttem hogy hol gyökerezik a folytonos féltékenykedése. Nem volt egyszerű rájönni erre, mert nem női vetélytársakra volt féltékeny, ilyen nem is volt, hanem például az autóra, vagy a telekre, kicsit néha rám is, azaz minden olyan dologra, ami az Apunak fontos volt, amiről azt hitte, hogy ha ideiglenesen is, de az ő pozícióját veszélyezteti. A fontos személy szeretetének elvesztésétől félt, talán egész életében……. Nagyon rossz érzés volt ez sokáig, mert érthetetlen és alaptalan volt, egészen addig, amíg a saját életemben el nem jutottam a megértésekig, és nem láttam rá erre felnőtt szemmel. Cipelhettem volna ezt haragként, ahogy például az Anyu, aki egy életen át haragudott a szüleire, de szerencsére én olyan mély szeretetet kaptam tőlük, aminek a talaján szépen fel tudtam építeni a megértést, mert sem az önértékelésem, sem a kötődésem nem bizonytalan. Lehetne ez egyfajta happy end, de azért ezt nem mondhatom.
Rendben voltak a dolgok egészen addig, amíg otthon laktam. És én nagyon későn költöztem el otthonról, bár ideiglenes laktam az aktuális pasiknál, barátoknál, de a “támaszpont” mindig a szüleim lakása maradt. Már 30 voltam, amikor végleg, és mindenestül elköltöztem. Ebben is segítettek, olyan volt, mintha minden rendben lenne. Korai nyugdíjban voltak már, mindketten 60 év alatt, korengedménnyel. Ma tudom csak, hogy akkor valójában mindhármunk számára egy önálló, új élet kezdődött. Ők a 35-38 év munka után, hirtelen egész nap együtt, és még egész fiatalok, én meg tőlük először igazán külön, tartós kapcsolatban. A nagyon sűrű kommunikáció nem szakadt meg, így a szeretetegységünk megmaradt. Néha már zavart is a folyamatos, napi többszöri jelenlétük, akkor is, ha csak telefonos volt. Akkor még nem vettem észre, hogy az ő életük azzal, hogy én elköltöztem, mennyire elromlott….kiüresedett. Később azért már sejtettem ezt, és nyomasztott is, mert erről nem tehettem. Ők sem utaltak rá sehogyan, nem is akarták, hogy észrevegyem, csak egy idő múlva látható volt.
Nagyapáim korábban, nagyanyáim az én elköltözésem körüli időkben haltak meg, alig volt észlelhető a haláluk, mivel messze éltek, és a szüleim testvérei a közelükben voltak, szóval a nehezétől az én szüleim megmenekültek. Csak jött egy-egy telefon, vagy távirat, hogy meghaltak. Szóval nem volt semmiféle figyelmeztetés, hogy gondolkodni kellene az öregségen.
Talán a nagyszüleim alig megrázó, szinte észrevehetetlen halála is az egyik oka lehetett, hogy egyáltalán, egy percig sem gondolkodtak azon, hogy mi lesz ha majd idősebbek lesznek. Majd lesz valahogy…majd a élet elintézi…..
Egy idő múlva én elkezdtem velük beszélni ilyesmiről, mert volt egy nagyon szeretett keresztanyám, aki ahogy nyugdíjba ment, beköltözött egy nyugdíjasházba, és onnantól ott élt, közel 100 éves koráig. Egy icipici garzonlakása volt ott, nagyon jól érezte magát abban a közegben. Ezt többször megbeszéltük a szüleimmel, hogy elképzelhető, hogy ez a jó hozzáállás, de ők valahogy azt gondolták, hogy ez még messze van…pedig már ők is nyugdíjasok voltak. De az nem ugyanaz………
Velem továbbra is szoros volt a kapcsolat, napi telefonok, továbbra is szinte sok, érezhetően így igyekeztek a hármunk egységét fenntartani. A párkapcsolatom, aztán később a férjem csak a hármunk egységén kívül volt értelmezhető. Ahogy öregedtek, észrevétlenül vettem át mindent, amit már nem akartak csinálni, intézni, gyógyszerek feliratása, rendszeres orvosi vizsgálatra szállítás, meg még sok más. Bármi baj történt, engem hívtak, pedig ekkor már külföldön éltem. Tipikus eset volt, amikor egyszer az Anyu elesett a lakásban, nem tudott felkelni, fájlalta a vállát, engem hívtak, én akkor épp Lausanne-ból hívtam mentőt neki, onnan beszéltem az orvossal, kórházzal, és ahogy tudtam, repülőre ültem és hazajöttem…… pedig az életünk egyik legfontosabb eseményét kellett ezért otthagynom….. de muszáj volt. Valahogy ilyen lett a helyzet, hogy ha baj van, akkor nekem kell ott lennem, velük kell lennem, minden más, mindenki más csak ezután jöhet.
Természetesen mindvégig megmaradt az a különleges, semmihez nem hasonlítható szeretetérzés, amikor hármasban voltunk a szüleimmel. Az a furcsa, és már egészen bizarr biztonságérzet, és otthonra találás, pedig ez már régen nem volt az, sőt……csak valahogy a hangulata megmaradt. Hála az internetnek, mindent tudtam intézni, az ebédrendeléstől, a csekkbefizetésig, bárhol voltam a világban. Mondjuk ez egy bizonyos állandó alapfeszültséggel járt……nehogy elfelejtsek valamit…nehogy történjen valami….. Ez a feszültség az idő múlásával, a tehetetlenségük növekedésével egyre nőtt bennem.
Ráadásul ők utáltak öregek lenni, mintha meg lettek volna sértődve, hogy nem úgy működik a testük, hogy nem igazán tudják, és már nem is akarják ellátni magukat, azaz én folyamatosan éreztem, hogy nagy szükség volna rám, az állandó jelenlétemre, de hát az én életem máshol volt.
A napjaik 80 év felett már egyhangúan teltek, az Anyám tévét nézett, rádiót hallgatott, bár inkább csak hallgatta mind a kettőt, mert gyakorlatilag majdnem teljesen elvesztette a látását, az Apu elment a boltba kocsival, meg a könyvtárba naponta, ahol szerették őt, és ahol állandó kiállítása volt, beszélgetett kicsit…..aztán haza, és ő is a tévé elé ült, lábát a kisasztalra tette, és bele-bele bóbiskolt a műsorokba. Tudtam, hogy ezt az egészet már nagyon nem szeretik.
Aztán elkezdtek napi szinten iszogatni. Ez sem ritka idős korban…..hogy az addig alkoholmentes emberek egyszer csak inni kezdenek. Mert sehogy se akarják látni a valóságot, nem akarnak már sem gondolkodni, sem érezni különösebben semmit. Utálják az egészet. Ezzel együtt elhanyagolják a környezetüket, és önmagukat is. Az Anyu többször mondta, hogy ő már “menne”. Apám még ábrándozott mindenféléről, de csak elméletben…. tenni már semmiért nem tett, pedig még bőven lett volna rá ereje, tudása…….
Ezeken akkor nagyon elgondolkodtam, mert mind a két szülőm olyanná kezdett válni, ami nagyon távol állt az eredeti személyiségüktől, és egészen biztosan semmi akaratlagos nem volt benne. Valahogy ez csak megtörtént velük, belesodródtak, és tehetetlenné váltak. Azóta gondolkodom ezen, hogy ez volna az öregség? Ez egyszerűen egy biológiai folyamat, amivel szemben tehetetlenek vagyunk? Velem is ez fog történni? Mert ez nagyon ijesztő.
Aztán felgyorsultak az események……az Apu elesett, kórház, műtét, én otthon maradtam Magyarországon, a férjem Angliában. Naponta kétszer mentem be látogatni, közte az Anyuhoz jártam a lakásukba, próbáltam a borzalmas állapotokat rendezni, aztán az Anyu is elesett, sikerült ugyanabba a kórházba elhelyeznem őket. Nem volt könnyű.
Kb. egy hónapos kórházban fekvés után az Anyu meghalt. Mondhatjuk, hogy váratlanul. Nem volt semmilyen halálos betegsége. Én valahogy úgy gondolok erre, hogy mindenkinek megnyílhat az életében néhányszor egy kapu a meghalásra, az átkelésre, és ha akar, mehet, de ha küzdeni akar, ha szeretne még élni, akkor küzdhet, és maradhat… egy darabig még. Az Anyu az első lehetséges alkalommal kilépett. Érthető is. És jó is volt így. A kórházban ő már nem volt igazán velünk, pedig csak az esésből adódó erős gerincfájdalommal vittük be, ……de érezhető volt, hogy már máshol jár, nem mindig tudta hogy kórházban van……talán mert nem akarta tudni, menni akart nagyon, és meg is csinálta.
Különös érzés volt…..szomorú voltam, de nagyon megkönnyebbültem. A gerince, amint a vizsgálatokból kiderült, nagyon nehezen lett volna kezelhető, egy távoli, speciális kórházba kellett volna átszállítani, aztán sok műtét következett volna……el sem tudtam képzelni, hogy hogyan oldom meg az Apu és az ő látogatását egyszerre. És az Anyukám megoldotta….. Az Anyunak egész életében a nehéz, és népszerűtlen döntések jutottak. A jófejségeket mindig az Apu csinálta, a nehéz, és kellemetlen dolgok mindig neki jutottak. DE ezt annyira finoman, elegánsan csinálta….pont úgy, amilyen jelenség volt. Hálás voltam neki ezért.
Az Apu maradt. Lassan talpra állt, de már sosem lett olyan mint régen. Igazából már elég régóta nem volt önmaga. Szerintem az ivás valamit átváltoztatott rajta, vagy az öregedés is tehette…nem tudom. A kórházból kikerülve az ivás lehetetlenné vált…..ez azért jót tett. A különös, nagyon kedves, buborékban élő művészlénye megmaradt, de azt, hogy én intézem a dolgait, hogy én szervezem a mindennapjait, mintha észre sem vette volna, egyszerűen természetes volt neki. Most már mi voltunk az egység, hiába nem volt már az Anyu, ketten is tudtunk különleges szeretetegység lenni. Én úgy szerveztem az életünket, hogy segítőkkel felváltva havonta láttuk el, utaztam oda-vissza Angliába. Sokat voltam külön a férjemtől. Az Apu mindig megkérdezte hogy ő mit csinál, én elmeséltem, de ennél mélyebben nem érdekelte, ahogy az sem, hogy nekem ez milyen. Az Apu azelőtt sosem volt ilyen. Ez már az átváltozott, öreg énje volt. Ha érezte volna ezt, nem tetszett volna neki. De talán ez egy ajándék a sorstól az időseknek, hogy nem érzik az átváltozásukat.
Ha vele voltunk, az tetszett neki. Ha lett volna arra lehetőség, hogy együtt lakjunk, az teljesen elég lett volna, hogy látja az életet maga körül. Én azt gondolom, sok idős embernek elég lenne annyi, hogy elüldögélhessen egy központi helyen a családi otthonban, ahol láthatja, ahogy zajlik körülötte az élet. Két év telt el így. Az Apu végülis nagyon szerencsés volt, hogy ebben az utolsó két évében olyan emberek vették körül, olyan barátok és segítők, akiknek fontos volt, akik szerették. Én hálás voltam neki a csodálatos gyerekkoromért, a különleges hármasunk semmihez sem hasonlítható szeretetegységéért.
Kb. egy-másfél hónapos, mondhatjuk úgy, nagyobb szenvedés nélküli halálos betegség elvitte végül, és csak 5 napig volt kórházban a legvégén, amikor már nem volt valódi kapcsolata a világgal. Voltam bent nála az utolsó előtti napján, bár tudtam, hogy ő ezt nem akarta, de mindenki azt mondta, hogy van aki addig nem megy el, amíg a szeretett családtagját még utoljára nem láthatja. Ezek az utolsó képek nagyon beleégnek az ember elméjébe. Az Anyut is láttam a halála előtti napon, és az Aput is. Éteri, tiszta, nemes lények voltak akkor, olyan könnyűnek tűntek, mint akik már egy picike elrugaszkodással felröppenhetnek. Ilyennek láttam őket. Mind a ketten hajnalban mentek el. Biztos azért, hogy időben érkezzenek az új helyre.
A szüleim elvesztése akkor amikor történt, nem volt óriási trauma. Szép hosszú életük volt, és a végén nagyon utálták már az egészet. Igazából nem is voltak már önmaguk legalább 5-7 éve. Szóval én nem most gyászoltam el őket először. De ahogy múlik az idő, egyre jobban hiányoznak, egyre többet gondolok rájuk. Biztos ez is a gyászfolyamat része.
A régi iratok rendezgetése közben találtam egy képeslapot, amit gimnazista koromban küldtem nekik valahonnan. Azt írtam nekik, hogy: Nagyon hiányoztok. Én nem is akarok felnőni.
Ezen elgondolkodtam. És igen. Az a hármas szeretetegység a szüleimmel egy csoda volt az életemben, ezen belül is talán a kisiskolás, meg óvodás korom, mert akkor nem volt felelősség, jövőtervezés, az én emlékeimben az az időszak semmi más nem volt, csak ahogy hárman együtt szerettük élni a mindennapjainkat. Mint három gyerek, akik nagyszerűen, önfeledten, boldogan játszanak együtt. Így emlékszem azokra az időkre.
És ezekből az emlékekből tudom, hogy egyáltalán nem könnyű dolog az sem, ha az embernek csodálatos szülei, és nagyszerű gyerekkora volt. Mert ezzel később nem tud versenyezni az élet. Mert ilyen nem lesz többször. De az ember mindig keresi, visszavágyja ezt az érzést.
És akkor most ezzel a tudással, ezekkel a tapasztalatokkal próbálok a saját öregségemről gondolkodni. Egyik nap a legszívesebben azonnal egy olyan házba költöznék, ami már nyugdíjasház, de önálló lakásokkal. Na jó, ebbe a férjem nyilván nem menne bele, nyugdíjban sem vagyunk még. Amit meg tudok tenni, az az egészséges étkezés, a mozgás, vitaminok és egyéb szerek szedése, és rengeteg olvasás, az agyam frissen tartása. De a másik nap az az érzésem, hogy most még valami új kezdődik. Hogy nincs még mindennek vége. Igazából a szüleim halálával bizonyos értelemben felszabadultam, megkönnyebbültem, és szívesen kezdenék egy új életet.
Én nem is érzem az öregedést, sőt…….a mai agyamat, a mai énemet sokkal jobban szeretem mint a fiatalkorit. Persze a test az nem marad örök fiatal, ami óriási szemétség……nem is tudok vele nagyon mit kezdeni. Hatalmas mázli, hogy elég jó géneket örököltem, egyáltalán nem látszom annyinak, amennyi vagyok, és ezt igyekszem megőrizni. Próbálok mindenféle információt begyűjteni, beszélek velem egykorúakkal, hátha van bárkinek jó ötlete, de csak azt tapasztalom, hogy mindenki fél az öregkortól, és valahogy mindenki tehetetlen. Mondogatják kb. ugyanezeket mint én, de ennél több nem történik. Egy-két egyedül élő ismerősöm költözött csak el olyan lakásba, amiben majd biztonságosabb lesz öregnek lenni, de olyat például, hogy egyedül álló nők összeköltöznének egy ennek megfelelően kialakított lakásba, vagy bármi hasonló egyéni elgondolást, vagy tervet nem látok. A legtipikusabb, hogy hatvanas éveikben járó egyedülállók sehogy se akarnak a régi lakásukból máshova költözni, pedig a lakásuk már túl drága is, meg tele van felesleges dolgokkal, ha van kert, azt már nem bírják erővel…..de így se mozdulnak. Csodavárás van. Aztán látok 85 éves közeli rokont, aki régebben sokat mondogatta, hogy ő valami jó otthonba szeretne menni, és hogy van is a közelükben olyan, amit ismer és jó, és ismeri a kondíciókat…….de nem mozdul. Már megözvegyült, nagy a lakás, de nincs igazi motiváció már semmire.
Valahogy előbb kellene lépni, mint amikor a motiváció eltűnik. Mert akkor már nem fog menni. Eléggé félelmetes nekem ez az egész. A fiatalok egyáltalán nem közelednek az idősebbekhez, pedig lehetne kölcsönös segítség, pótnagymamaság, vagy ilyesmi, de már a klasszikus eltartási szerződéses viszony sem tűnik létezőnek. Egyszerűen az idősek mintha nem is léteznének a fiatalok számára.
Nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy jó lenne valami szert tartani otthon egy titkos helyen, ami átsegítene a másvilágra, ha itt lenni már túlságosan méltatlan lesz. Igazából ettől a témától félünk, halogatjuk vagy elhárítjuk a beszédet róla……pedig időben kellene gondolkodni. Az otthonba költözést senki se szeretné igazán, az csak egy kényszermegoldás, akármennyire is jó helyet tud valaki megfizetni, mert nem természetes egy generációt elkülöníteni.
Én mindenesetre most úgy döntöttem, hogy legyen ez egy új kezdet. El fogunk költözni, és az új lakást már olyan szemlélettel csinálom meg, ami két remélhetően jó karban levő idős embernek megfelelő lesz. Aránylag akadálymentesre. Zuhanyozóval, és amit lehet gépesítve. Szerintem ezt mindenkinek érdemes lenne megcsinálnia 50 és 70 éves kora között valamikor…..ha nem költözéssel, akkor felújítással. Mert később már nem fognak nekiállni.
Sem az Apám, sem az Anyám nem szeretett öreg lenni. Én sem szeretnék megöregedni. Pedig meg fogok. És egyelőre nem sok jó ötletem van. Az ismerősök faggatásától inkább elkeseredek, annyira kilátástalan ez mindenkinek. Van aki bízik a családjában, de a legtöbben már nagy távolságban élnek a gyerekeiktől.
Pillanatnyilag leginkább a tudományban bízom, hogy az elbutulást, meg a hasonlókat talán rövid időn belül kezelni tudják majd…és esetleg a test elöregedését is lehet valahogy késlelteni….. tudom hogy hangzanak ezek…..de hazudni sose tudtam, és ködös illúziókba sem ringatnám magam.
Most pedig ez van.
Szólok, ha hallok jobb megoldásról.
*********************************************************************************
Ha szeretnél értesítést kapni az új cikkekről, a jobb felső sarokban
tudsz feliratkozni az email értesítőre.
A facebookon itt tudod a híreinket, posztjainkat követni:
https://www.facebook.com/tudatosoregedes/
Tematikus FB csoportjaink, amihez kapcsolódni lehet:
Tudatos Öregedés csoport
https://www.facebook.com/groups/tudatosoregedesnyitott
Menopauza – Támogassuk egymást csoport
https://www.facebook.com/groups/menopauza
Ozmózis Közösségi Idősgondozási Rendszer
https://tudatosoregedes.org/ozmozis/
Idősgondozók, ápolók és családok egymásra találását segítő csoport
Házi idősgondozás, bentlakásos ápolás, otthoni betegápolás Magyarországon
https://www.facebook.com/groups/idosgondozasmagyarorszagon/
Idős, beteg családtag ápolása, a szendvicsgeneráció önsegítő csoportja
https://www.facebook.com/groups/idosgondozassegitseg
Permakultúra, társadalmi fenntarthatóság, gondoskodás válsága
https://www.facebook.com/groups/permakulturatarsadalom/
Kategóriák:Család, Gondoskodás, Idősgondozás, Lélek/Szellem, Megelőzés, Nő/Gender, Társadalom, Uncategorized, Vendégposzt
Kedves Miléna! Jó volt olvasni….én is egy utolsó költözésre gondolok, akár melegebb szigetre, ahogy a floridai n nyugdíjasok. És igen többen összefogva, ez lehet a megoldás. Nem kell külön -külön elviselni, megfelelő körülmények között lehetne, tudatosan kialakítani egy közösséget. Hiszek benne. üdvözlettel