Család

Levél fiatal magamnak

Vannak AZOK a pillanatok, amikor ott álltunk, félve az ismeretlentől, a bizonytalantól, a változástól. Amikor ott álltunk és azt kívántuk, bárcsak látnánk a jövőt, bárcsak valaki megsúgná, mit kell tennünk, bárcsak valaki megmondaná mi a helyes döntés. Bárcsak tudnánk, mi vár minket, ha felszállunk ARRA repülőre, vonatra, buszra. Mi lesz, ha magunk mögött hagyjuk AZT a családot, falut/várost, országot. Ha tudnánk, melyik az az ajtó, amelyik kinyílik, akkor, amikor az a másik épp becsukódik előttünk.

Képtalálat a következőre: „Marta Vieira da Silva női foci”A brazil Marta Vieira da Silva, minden idők egyik legjobb női labdarúgója, 2007-ben megnyerte az Aranylabdát (a legjobb labdarúgó) és az Aranycipőt (Gólkirály).

Messziről indult, még messzebbre jutott futball világában, egy olyan sportágban, ahol nem elég kiválónak lenni, minden nap meg kell küzdeni a nemi előítéletekkel. Az alábbi levelet 31 évesen írta a 14 éves saját magának.

Az eredeti szöveg angolul itt található: https://www.theplayerstribune.com/marta-brazil-letter-to-my-younger-self/

Martáról részletek itt: https://hu.wikipedia.org/wiki/Marta_Vieira_da_Silva

***

Kedves 14 éves Marta!

Szállj fel a buszra.

Tudom, hogy mire gondolsz. Tudom, hogy érzed magad.

Ne gondolj rá mennyire félsz….. milyen ideges vagy….. hogy mindenki azt mondja, nem tudod megcsinálni……. hogy nem csinálhatod meg…

Ne gondolj most minderre.

Csak ülj fel a buszra.

Ez a busz, akár hiszed, akár nem, 3 napon át visz majd téged Rio de Janeiro-ba, magad mögött hagyva a családodat és 11.000 embert Dois Riachos-ban, a lapos földutakat, a zöld vidéket, hegyeket, hogy elérkezz a városba. Ez a busz…. az álmodhoz vezet, az álmodhoz, hogy profi futballista légy.

Elvisz téged még annyi megannyi máshoz.

Elvisz téged az Európa Bajnokságig, a Világ Kupáig, az Olimpiáig, a Világ Legjobb Játékosa címig (ami most még nem is létezik).

Elvisz téged olyan stadionokba, ahol több tízezer ember előtt fogsz játszani.

Elvisz téged olyan helyekre, ahol a mez és a cipő direkt a te méretedre készül.

Elvisz téged a világ számtalan tájára, ahol az érkezésed jelentős esemény lesz. Részed lesz a játék megalakulásának az Egyesült Államokban, csakúgy, mint egy új club megszületésének Orlandóban.

Részed lesz abban, hogy a futball hozzáférhetővé váljon lányoknak is, úgy, ahogy ez neked nem adatott meg.

Tudom, most még nem látod mindezt. Hatalmas döntésnek tűnik felülni erre a buszra. Még azt sem tudod, mi fog történni, amikor Rióba érsz. Higgy nekem, amikor azt mondom, mindazok után, amin már keresztül mentél, meg tudod csinálni.

Harcoltál már Marta. Erősebb vagy, mint gondolod.

Egy olyan kisvárosban felnőve, mint Dois Riachos, megtanultál kiállni már magadért. Nem a tehetségedért. Nem! A mindennapos rosszalló tekinteteket és gonosz megjegyzéseket azért, mert lány vagy. Egy lány, aki szereti a focit.

Nem volt egyetlen másik lány sem a városban, aki focizott.

… és az emberek biztosak akartak lenni benne, hogy az anyádhoz is eljut:

„Ez a lány nem normális.”

„Furcsa, hogy lány létére focizik.”

„Miért hagyod, hogy ezt csinálja?”

Úgy tűnt Mãe nem volt ott számodra. Bizonyos értelemben nem is volt. Miután az apád elhagyott, még csecsemőkorodban, neki kellett gondoskodnia a négyőtökről. Reggel 5-kor indult az ültetvényekre. Egész nap a földet, az ültetvényt művelte, csak késő este ért haza. Akármikor esett az eső, összegyűjtötte azt a saját veteményeshez, hogy legyen mivel etetni a családot. Amikor nem a farmon dolgozott, a tanácsházán takarított és kávét szolgált fel. Szóval tényleg nem lehetett sokat látni. Soha nem volt igazán lehetősége eljönni a meccsedre, megnézni, ahogy játszol.

De neked ott van. Mert minden alkalommal – minden egyes alkalommal – amikor valaki előjött ezzel nála, mindig, mindig ugyan azt válaszolta.

„Hagyjátok!”

Az a helyzet, Mãe szemében sem volt ott. Nem volt ott, hogy bármi mást mutasson. Hogy megmutassa, hogyan kell „lánynak lenni”. Tudtad, hogy kell focit nézni a TV-ben miközben arról álmodoztál, hogy egyszer te is profi futballista leszel. Tudtad, hogy kell fiúkkal focizva felnőni a városban.

Persze, csak akkor, amikor ők ezt megengedték neked.

Mert mindig ott volt a fejükben ez az idióta elképzelés. Játszhatsz, mondták, de csak a szomszéd csapatban, abban, amelyik nem játszott olyan jól.

Nem mintha számított volna.

„Nem számít, kivel játszom”, válaszoltad minden alkalommal.

És tényleg nem számított, mert még akkor is a te csapatod nyert, amikor azokkal voltál együtt, akik nem is tudtak jól focizni. Gyorsan cselezel, ügyesen helyezkedsz és gyorsan jár az agyad.

És megmutatod nekik. Minden. Egyes. Alkalommal.

Megmutatod nekik: lány vagy, és TUDSZ focizni.

Függetlenül attól, hány gólt rúgsz majd, a megjegyzések, az ítélkezés, a gúnyolódás nem fog megszűnni – de mindez nem fog megállítani téged. És még akkor is, amikor sikerül bekerülnöd a helyi csapatba, az emberek összesúgnak majd mögötted, ha elmész mellettük.

Tudod, hogy a tehetséged most még nem elég, hogy bármi változzon.

Azok a pillanatok, amikor a fiúk az öltözőben, te meg egy félreeső kis fürdőszobában egyedül próbálod magadra húzni a túlméretezett mezt és a sortot, amely jóval a térded alá ér, na azok igazán magányosak.

Egy jó ideig még, a futball magányos lesz számodra.

Emlékszel még arra a bajnokságra néhány héttel ezelőtt? Amikor a dois riachosi csapatod Santana do Ipanema ellen játszott a regionális kupán? Játszottál már előtte ezen a kupán, sőt, a képességeid miatt az egyik legjobb játékosnak tartottak.

De nem számított.

Mert idén, egy másik csapat másik edzője azt mondta, ha ellened kell játszaniuk, az egész csapatát visszahívja a bajnokságból.

„Itt nem játszhatnak lányok” mondta.

Jó lenne azt mondani, hogy a saját csapatod vezetősége kiállt érted. De tudjuk, hogy ez valójában nem így történt. Nem így mentek a dolgok. Téged hívtak vissza. Persze, hogy téged.

Így könnyebb, mondták.

A lányt állítsd félre.

Így lesz lehetősége a fiúknak játszani.

Emlékszel még, ahogy elöntöttek a könnyek?

Tudom, ez most még nem jelent semmit neked. Tudom, mit kérdezel magadtól minden egyes nap.

Miért adta nekem Isten ezt a tehetséget, ha senki nem akarja, hogy játsszak?
De használt ezt! Használd, hogy megerősítsen és előre vigyen!

Használd a harcra Marta! A harcra, hogy bebizonyítsd, mindenki téved, mindenki, aki azt gondolja, hogy nem valók a lányok a pályára.

Harcolj az előítéletek ellen! Harcolj, amiért nem támogatnak. Harcolj mindenki ellen, a fiúk, minden ember ellen, aki azt mondja, hogy nem tudod megcsinálni.

Harcolj!

Harcolj, hogy elfogadjanak!

Mert mindketten tudjuk, elég egy ember, hogy megváltozzanak a dolgok. Hiszen ezért állsz most itt, a busz előtt, igaz?

Van egy ember, Marco. Rióból származik, az idősebb unokatestvéred Roberto és a barátod Luiz Euclides barátja. Marcos ismer néhány embert és elintézte, hogy Rióba menj, és esetleg bejuss a Vasco de Gama lány csapatának játékos válogatójára.  Még csak nem is garantált, hogy behívnak, de már ez is valami. Mindenesetre több, mint Dois Riachosban maradni.

Roberto kérésére Marcos segített a megvalósításban, ő meg kifizette a buszjegyet. Azt hiszem, tudja, hogy lehet belőled valami, ha elkerülsz Dois Riachosból.

Te is tudod.

A futball lesz a kiút, út a sikerhez, a boldogsághoz. Nem lesz könnyű, de higgy nekem, a dolgok változni fognak.

Rióba érkezve azonban kicsit többet kell várakoznod Marco lakásában a családjával, hogy behívjanak. Egy tábori ágyon alszol a nappaliban és minden reggel, amikor felébredsz, ott vannak melletted a futball cipőid a sarokban… és várakoznak.

Új cipőket hoztál a próbajátékra. Ahogy rájuk tekintesz, eszedbe jutnak az otthoni futball cipőid. Azok, amelyek segítettek eljutni ide.

Tudod melyik cipőről beszélek. Az, amelyiket az egyik csapattársad nagypapájától kaptál. Emlékszel a napra, amikor neked adta? Soha több mezítlábas edzés, soha több kölcsön cipő a meccsekre.

Igazi, saját pár cipő.

Márka nélküli. Használt. Túl nagy, a lábujjaidnál papírral kitömködve, hogy passzoljon.

A világ legjobb futballcipője.

Nézd egy profi szemével. Légy kicsit magabiztosabb, az új cipő, ahogy te is, kivárja, hogy bizonyíthasson.

Eltelik egy nap.

Nem hívnak.

A következő nap is jön-megy.

A telefon nem csöng.

Egy újabb nap.

Még mindig semmi.

Azon gondolkodsz, minek jöttél egyáltalán ide, garantált próbajáték nélkül. Egy szál reménnyel.

Csak tarts ki és légy türelmes. Még egy darabig nem történik semmi, de végül is, befut majd az a telefonhívás. „Ma gyere” jelentkezik végre a csapat.

Felkapod a cipődet és indulsz a pályára. Amikor megérkezel, olyan látványban lesz részed, amilyenben soha előtte.

Egy pályányi futballozó nő.

Nem küzdenek helyekért. Nem bámulják meg őket. Csak ott vannak… a pályán… futballoznak.

Hihetetlen.

De a félénkséged úrrá lesz rajtad. Az U19-es csapat, amelyikkel a próbajátékot játszod, együtt játszik a szenior csapattal. Bár végre lányok között focizol, még mindig kicsit… másnak érzed magad. Ezek idősebb, városi lányok. Menők, profik.

Te?

Egy vékony 14 éves lány, egy szegény városból, északi akcentussal. Bicho do mato, így fognak hívni. Mucsai, az őserdei.

Ki sem mered nyitni a szád, mert félsz, hogy kigúnyolják, ahogy beszélsz. Tehát azt fogod tenni, amit mindig is.

Hagyod, hogy a futball beszéljen helyetted. Fejezd ki magad a pályán!

A pályára lépve az első labdaérintésed egy akkora rúgás, hogy a kapus hátrazuhan, miközben próbálja kivédeni.

De a labda begurul a kapuba.

Mindenki rád mered. De most nem azért, amiért otthon. Most nem azt kérdezik, hogy „Mit keresel itt?”

Nem, most azt kérdezik „Ez igaz?”

Aztán végre megszólal valaki. Helena Pacheo, a szenior női csapat koordinátora.

„Azt akarjuk, hogy velünk játsszon”.

Velünk.

Igaz, a pályához tartozol. Velük vagy. A játék része vagy.

De ez csak a kezdet, mert valami másnak is a része leszel. Része leszel azoknak, akik megváltoztatják a női labdarúgást. Egyike leszel azoknak, akik megmutatják a többi lánynak, azoknak, akik úgy gondolják nem valók ide, hogy igenis, itt a helyük.

Hogy igenis épp ide, a futballpályára valók.

A játék egyre nagyobbra nő és te végig ott leszel. A Brazil Labdarúgó Szövetség megalakítja a női nemzeti ligát. Az első évében megszerzed az U19 Bajnokság legértékesebb játékosa címét.

Kemény lesz. A pénz, hát őszintén, nem lesz sok. Egy szerény havi illetmény, amit hazaküldesz Mãe-nek. Ismét Marcos-szal és a családjával laksz majd, erre futja csak.

De profi futballista vagy.

Azt akarom, hogy erre emlékezz. Mert EZ számít.

Ne felejtsd ezt el. Főként akkor, amikor a Vasconál eltöltött 1,5 után azt hallod, hogy a klub elnöke megszünteti a női csapatot. Ez is csak egy újabb akadály, szóval kitartás. Játssz futsalt, egy kis pénzt hoz a hétvégi meccsekhez.

Mert nem mehetsz vissza Dois Riachosba.

Nem mehetsz. Még nem.

Hiszen meghívnak a nemzeti válogatottban. Kapsz egy másik klubszerződést a Belo Horizontéba.

Eljutsz Kanadába a 2002-es FIFA U19 Női világbajnokságra. Eljutsz az Egyesült Államokba a 2003-as FIFA Női Világbajnokságra.

Aztán valami különös dolog fog történni.

Egy svéd hírcsatorna készít egy adást a Santosnál játszó Robinhoról. Ebben a műsorban lesz egy külön rész a női labdarúgásról is, ahol elhangzik az alábbi mondat „van itt egy fiatal, ígéretes játékos a női csapatban, Marta Vieria da Silva…”.

Nem is jut eszedbe az egész, a műsort csak Svédországban adják.

De aztán kapsz egy hívást Svédországból…

„Halló? Odin Barbosa vagyok és az Umeå IK elnökével dolgozom. Szeretnénk, ha aláírna egy szerződést a klubunkkal.…”

Odin portugálul beszél. Azt hiszed, valaki gúnyt űz veled. Miért is hívna bárki is téged Svédországból? Portugálul beszélve? Azt sem tudod, hol van Svédország a térképen. Tény, hogy játszottál ellenük, de semmit nem tudsz erről az országról. Vagy arról, hogy ki a fene ez a fickó, vagy akinek kiadja magát.

„B…. meg”

Nos,…. tégy meg egy szívességet, kérlek. Gondolkozz egy jobb válaszon, ok? És hallgasd végig Odint. Mert ez nem vicc. Rájössz majd te is, amikor a műsort készítő újságíró bizonygatja neked, hogy a fickó tényleg létezik.

Ahogy a klub is, az Umeå IK, igazi.

Tudom, nem hiszed el nekem, de ez az új, annyira más ország, egy másik otthonoddá válik. Minden bizonnyal nem ez lesz az érzésed, amikor a repülőgéped töksötétben leszáll, és azon morfondírozol, lehet-e itt egyáltalán futballozni.

Az jár az eszedben „Mit csinálok én itt?”

Nos, épp életed egyik legjobb döntését hozod. A női futball… nos…. az itt nagyon más. Itt komolyan veszik. Igazi atléta leszel Svédországban. Őszintén, soha nem lennél az a játékos, aki vagy, ha nem jössz Svédországba.

Itt válik mulatságossá az egész.

Emlékezz, mondtam, hogy valami nagyobbnak a részesévé válsz, ugye? Nos, itt Svédországban ez azt jelenteni, hogy bele kell adnod a játékba valamit a brazil stílusodból. A játék itt kicsit más lesz…. kicsit feszesebb…kicsit szigorúbb… kicsit szisztematikusabb.

Tanítsd meg őket, Marta, hogy kell improvizálni, hogy kell kifejezni önmagukat!

És írj történelmet!

Egy UEFA Női Kupa…. 7 bajnoki cím… egy 87. percben berúgott gól, amely elhozza a Svéd Nemzeti kupát, egy másik Svéd Nemzeti Bajnokság.

És aztán tovább a világ minden részére eljutva a futballozva.

Bámulatos, mennyit változott a női labdarúgás. De, sok szempontból azt fogod látni, hogy még mindig nehezebb a lányoknak. Ligák és klubok születnek, szűnnek meg, de egy dolog mindenhol ott lesz – Brazíliában, Svédországban vagy most, ismét az USA-ban az Orlando Pride-dal – egy dolog, ami minden nőben megvan:

egy zűrös történet…. és a foci szeretete, ami hajtja őket.

A nyelv sok csapatnál, amelyben játszol akadály lesz, de olyan játékosokkal, mint Mia Hamm, Abby Wambach, Christine Sinclair… meglátod, nem lesz szükséged szavakra. Ugyan az a hajtóerő és eltökéltség a pályán, az, ami akkor születik meg, amikor hosszú évekig mindenkitől azt hallod, hogy nem vagy képes rá, hogy nem tartozol ide.

Az eltökéltség, hogy megmutasd, hogy mindent beleadj, miközben folyamatosan előítéletekbe ütközöl, folyamatosan az elfogadottságért, a tiszteletért küzdesz.

Emlékezz hát, milyen magányos vagy most és hallgasd, amit mondok: mindenhol a világban vannak olyan lányok, akik ugyan így éreznek. Lányok, akiket megbámulnak, lányok, akiktől azt kérdezik, mit keresnek itt, lányok, akiket visszahívnak a bajnokságból és gúnynéven szólítanak.

Tudom, hogy most, 14 évesen, amikor a leghőbb vágyad, hogy eljöhess Dois Riachosból, őrülten hangzik, de a szakmai pályafutásod egyik legerősebb pillanata itt történik majd veled. Bejárod az egész világot, de itt Dois Riachosban fog megtörténni.

Haza jössz egyszer. 2006-ban, miután épp csak megnyered a FIFA Világ legjobb játékosa címet első alkalommal (így van, ez még csak az első alkalom). Tömegek fognak várni és üdvözölni téged. Mindenki látni akarja majd a város hősét, amint hazaérkezik. Még körbe is visznek téged egy tűzoltó autóval.

Többé nem utasít vissza senki. Ugyan azok az emberek, akik furcsának tartottak és azt mondták, nem tudsz játszani – hogy nem játszhatsz – tapsolni fognak, amikor elmész mellettük.

Nő vagy. És futballista.

Tudom, mindez nagyon messzinek tűnik most, amikor itt állsz a járdán és a buszra meredsz. De minden Ok. Az első lépés csak 2000 kilométerre van.

Higgy magadban! Higgy az ösztöneidben! Rá fogsz jönni miért adta Isten neked ezt a tehetséget.

Többé nem fogod kérdezni, miért. Ahogy senki más sem.

Szállj fel a buszra!

 

Marta

Hozzászólnál? Kérdésed van?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.