Barátnőmnek örökre hálás leszek, hogy a Hollandiába költözésünket követő első, család és barátok nélküli időszakban végtelen nyitottsággal és kedvességgel fordult felém.

Az első hónapokban az itteni társas kapcsolatainkat a szomszédok és az iskolában megismert szülők jelentették. A nyelviskolában kizárólag külföldiekkel találkoztam, a sportklubban, ahová főként helyiek jártak, érthetően, mindenki a saját edzésére koncentrált. Bár sokukkal naponta találkoztam, a kapcsolat kizárólag köszönésre korlátozódott. Hamar megtanultam, hogy ne mosolyogjak mindenkire. Biccent, köszön, aztán mindenki teszi tovább a dolgát. Errefelé nincs sok bájolgás. Ismeretlenekkel meg pláne.

Egyik nap épp a „nagyon közömbösen készülök az edzésre” fejemmel igazgattam a matracomat, amikor az egyik edzéstárs széles mosollyal az arcán megszólított. Már nem emlékszem, melyik lepett meg jobban, hogy megszólított, hogy mosolygott vagy, hogy 2 fejjel magasabb volt nálam, mindenesetre beszélgetni kezdtünk. Hihetetlen módon az edzés kezdetéig lévő 5 percben eljutottunk odáig, hogy megbeszéltük, hogy csere nyelvórákat adunk egymásnak.

Így indultak heti találkozásaink és egyre személyesebb beszélgetéseink, amelyből lassanként kiderült, hogy a sugárzó mosolyhoz küzdelmes mindennapok tartoznak. Barátnőm 90 éves édesanyjánál ekkor már évek óta Alzheimert diagnosztizáltak és bár szellemileg és fizikailag is teljes 94 éves édesapjával kettesben önellátóan éltek, édesanyja ebben az időszakban súlyosbodó demenciája egyre komolyabb kihívások elé állította a családot.

Előfordult, hogy egy héten többször kellett az éjszaka közepén átmennie a szüleihez, mert édesanyja dühroham közepette kereste a férjét (aki ott volt mellette), vagy éppen rátámadott a lakásban talált „idegenre” (a férjére). Az alap orvosi ellátás részeként egy ügyeletes ápoló délelőtt és délután is meglátogatta őket a helyi idősgondozóból, viszont naponta csak kétszer és kizárólag munkaidőben. Édesanyja esetében azonban épp a nappalok voltak nyugalmasak, míg az éjszakák napról napra megterhelőbbé váltak. Barátnőm szakmai utazásai is egyre több szervezést igényeltek (különösen akkor, amikor a férje is távol volt), mert kizárólag a szülei által is ismert és elfogadott régi barátoktól tudott segítséget kérni a nagyon kritikus helyzetekben.

Az állandó fizikai készenlét mellett érzelmileg is egyre nehezebbé vált a helyzet kezelése. Édesanyja világos időszakaiban képes volt reflektálni saját sötét periódusaira, sírva mondta el például lányának, mennyire sajnálja, hogy ennyi bajt okoz. Sírt akkor is, amikor a születésnapjára készülve megosztotta, mennyire retteg, hogy épp a saját partiján nem lesz megint beszámítható. Bár a helyzet még tartható volt, egyre többször merült fel a gondolat, hogy a szülők szakképzett felügyelettel rendelkező idősotthonba költözzenek.

Hollandiában léteznek olyan idősotthonok, ahol házaspárok együtt élhetnek egy kis apartmanban, ezek száma azonban igencsak véges, a „bejutás” pedig, amint ez kiderült, szinte lehetetlen. Először is, kell, hogy legyen szabad hely. Ezek az apartmanok azonban szó szerint „kihalással” válnak elérhetővé. Másodszor, csak rászorultak számára ingyenesek. A rászorultsághoz megállapított jövedelem ellenben olyan alacsony, amelynél jelentősen több (de még mindig nem sok) nyugdíjat kaptak az egész életüket végigdolgozó szülők. Így viszont csak havi díj fizetés ellenében vehették volna igénybe, ami viszont kettőjük teljes nyugdíját felemésztette volna.  Barátnőm nem akarta elhinni, hogy szülei annak a levét itták, hogy egész életükben tisztességesen dolgoztak. „Bezzeg, ha soha nem dolgoztak volna, ingyenesen juthatnának be az otthonba” jegyezte meg keserűen.

Édesanyja egyre sűrűsödő és egyre agresszívabbá váló rohamai ellenére az idős házaspár ragaszkodott hozzá, hogy együtt maradjanak, ami néha nagyon kockázatos helyzeteket eredményezett.

Barátnőm egyik délután azzal hívott, hogy eltűnt az édesanyja. Ugyan csak a boltba ment el, de két órával később édesapja kétségbeesetten hívta őt azzal, hogy biztos valami baja történhetett, mert még nem ért haza. Az első kérdésem természetesen az volt, hogy értesítették-e a rendőrséget. Legnagyobb meglepetésemre nem volt a válasz. „Ha bevonjuk a rendőrséget, akkor valószínűleg anyukámat felügyelt otthonba kell majd vinni. Nem akarom elképzelni, mi lenne, ha szét kellene válniuk.” Az összes barát azonnal nekiállt keresni az idős asszonyt. Szerencsére néhány órán belül előkerült, így végül tényleg nem kellett bevonni a rendőrséget. Egy parkban ült, de nem mert hazaindulni, mert nem emlékezett rá, hol lakik.

Barátnőm édesapja ekkortájt kezdett drámaian sokat fogyni és a hangulata is egyre komorabbá vált, annyira, hogy már nem lehetett csak a stresszel magyarázni. Az orvosi vizsgálatok eredménye lesújtó hírt hozott, édesapjánál agresszív végbélrákot diagnosztizáltak. Az idős ember nem akarta elhúzni a szenvedést, eutanázia mellett döntött.

Bár előtte is tudtam, számomra ekkor vált valósággá, hogy Hollandiában legális az eutanázia. Mint kiderült, az eutanázia demens beteg esetében nagyon korlátozottan hozzáférhető opció.

Barátnőm családjában generációkra visszamenőleg jelen volt a demencia. Nagymamája és édesanyja nagynénje is demens volt, joggal tartott tehát édesanyja is attól, hogy rá is ez a sors vár. Közelről megtapasztalva, hogy mivel jár a szellemi leépülés, évekkel a betegség diagnosztizálást megelőzően közjegyző előtt nyilatkozott, hogy demencia esetén szeretne eutanáziával véget vetni az életének. Igen ám, de a demens betegek esetében a törvény igencsak szűk mozgásteret enged. Az eutanázia eljárás lefolytatása alatt ugyanis a betegnek teljes mértékben beszámíthatónak kell lennie. Tehát amennyiben a demenciával járó betegséget (ebben az esetben az Alzheimer kórt) egy előrehaladottabb szakaszban diagnosztizálják, vagy a beteg még teljesen tiszta állapotában nem indítja el az eutanázia eljárást, úgy az később gyakorlatilag már lehetetlen. A törvényt nagyon szigorúan alkalmazzák és ellenőrzik, emiatt az orvosok is erősen ódzkodnak jóváhagyni az eutanázia kérvényt ezekben az esetekben. Nem tudom, barátnőm édesanyja esetében pontosan melyik eset állt fent, de tény, hogy a betegségének ebben a fázisában, már teljesen kizárt volt az eutanázia lehetősége.

A helyzet napról napra drámaiabbá vált, nem volt más megoldás, találni kellett egy helyet, ahol orvosi felügyelet mellett együtt tölthetik életük utolsó napjait.

Barátnőm kétségbeesetten járta az otthonokat és minden követ, ismerőst megmozgatott, hogy egy szabad apartmant találjon számukra. Mindenki, aki valamilyen módon tudott, segíteni próbált. A szülők háziorvosa személyesen kereste fel a közeli idősotthonokat, az önkormányzatnál dolgozó edzőtárs tippeket adott, hogy lehet helyet szerezni, a jogász barátnő segített fellebbezni az első elutasító döntés ellen. Egy utolsó pillanatig egymásba kapaszkodó, napról napra teljesen leépülő édesanya és egy eutanázia döntést váró utolsó stádiumban lévő rákos édesapa, egy felelősségteljes állás és az intézményekkel vívott folyamatos küzdelem mellett érzelmi hurrikán volt minden nap. Amikor végre úgy nézett ki, hogy az egyik közeli otthonban tényleg talán felszabadul egy kis apartman számukra, sőt hosszú győzködés után el is mentek a szülei megnézni, a következő héten azzal hívta barátnőmet az otthon, hogy valamilyen adminisztratív akadály miatt mégsem adhatják ki nekik. „Hogy lehet ilyet csinálni két idős és beteg emberrel? Az édesanyám 3 napig sírt, hogy el kell költözni az otthonukból, mire elfogadta a gondolatot! Most mit mondjak neki?” A helyzet kilátástalannak tűnt. Elképzelhetetlen volt csak az édesanyját otthonba küldeni (erre egyébként lett volna lehetőség több alkalommal is), kettőjük számára nem volt hely, viszont saját otthonukban sem maradhattak, mert egyre gyengébb édesapja gyakorlatilag nem tudta már kezelni fizikailag még mindig erős, de mentálisan már teljesen leépült felesége egyre veszélyesebbé váló rohamait.

A sok próbálkozás, utánajárás, fellebbezés után, mire az egész család fizikailag és idegileg is teljesen kimerült, az egyik otthonban végül sikerült egy kis apartmant találni a házaspárnak. Édesanyja eddigre már teljesen beszámíthatatlanná vált. Még voltak ugyan tiszta pillanatai, de a napok nagy részét zavartan, rokonait, gyerekeit keresve, borzalmas háborús emlékekkel küzdve, rettegésben vagy ellenkezőleg, agresszív dührohamok között töltötte. Ritka tiszta pillanataiban csak sírt és már kizárólag csak a férjével akart lenni. Az az erős és bátor asszony, aki valaha volt, már nem létezett. Eltűnt, ahogy eltűntek fejéből az emlékek, az értelmes gondolatok is.

A költözésben, az otthonuk „felszámolásban” már csak az édesapja tudott aktívan részt venni. Számára ez a búcsúzás folyamata volt, a lezárásé, a rendrakásé, a nagyon közeli vég előtt. Az otthonba érkezés nem járt sem örömmel, sem megkönnyebbüléssel. Igaz ugyan, lett folyamatos orvosi felügyelet, de a szülők nem tudták feldolgozni, hogy el kellett hagyni az otthonukat.

Mire vége lett a költözésnek, az eutanázia bizottság döntése is megszületett édesapja haláláról. Innentől kezdve az önkormányzattal, idősotthonokkal vívott küzdelmet felváltotta az idővel való küzdelem. Meddig él még az édesanyja? Meghal-e édesapja eutanáziára kitűzött napja előtt? Mi történik, ha nem? Édesapja semmilyen módon nem akarta magára hagyni feleségét utolsó napjaiban, mindenképpen vele szeretett volna lenni az utolsó pillanataiban, miközben saját halálának időpontja egyre közeledett.

„Míg a halál el nem választ.”

Létezik olyan, amikor a halál nem elválaszt, hanem összeköt. Van, hogy elérkezik az a pont, amikor az élet már nem ad örömet, mikor börtön a test, béklyó az elme. Számukra megváltás volt a halál és ajándék, hogy édesanyját végül édesapja kísérte át a következő létbe. Néhány napra rá, akarata szerint, követte őt. Teljesült a kívánságuk, együtt maradtak életük végéig. Azon túl is.

A cikk első része itt olvasható: I. rész – Amikor házhoz jön a halál