„Drága, rettenetes helyzetben vagyok. Apukám 27-én fog meghalni. Anyukám valószínűleg előbb, mivel egyre rosszabb az állapota. Nehéz mindezt kezelnem.”

Egyszerre futott át rajtam a borzongás és a megkönnyebbülés. Az évek óta tartó, minden nappal fájdalmasabb út úgy tűnik a végéhez ér. Holland barátnőm 90 éves édesanyja évek óta Alzheimeres, 94 éves édesapjánál pedig néhány héttel azelőtt a végbélrák egy nagyon agresszív fajtáját azonosították, hónapjai maradtak hátra. Az elmúlt időszak véget nem érő küzdelmei arról is szóltak, hogy 65 év házasság után együtt élhessék le életük utolsó hónapjait, annak ellenére, hogy a még a relatíve fejlett holland rendszer is nehezen tudta kezelni a helyzetüket.

Barátnőm szellemileg és fizikailag is jó állapotban lévő apukája a végzetes diagnózist és a kilátásait hallva szinte azonnal az eutanázia mellett döntött. Hosszú, boldog és teljes életet élt, amelynek utolsó éveire csak felesége egyre pusztítóbb demenciája vetett árnyékot. Szinte az utolsó hónapokig a saját otthonukban éltek, annak ellenére, hogy idegileg és fizikailag egyre megterhelőbb volt felesége állapota. Az alkalmankénti feledékenységből 1-2 év alatt teljes személyiség változás lett, csak pillanatokra hozzáférhetővé téve régi, szeretett társát. Amikor az orvos közölte vele és családjával a diagnózist, felesége már haldoklott, ő pedig mindenképpen vele együtt szeretett volna meghalni.

Hollandiában 2002. április 1. óta törvény rendelkezik a „választott és kísért öngyilkosságról” és az aktív eutanáziáról. A szabályok nagyon szigorúak és az eljárás bármely lépésének megszegése esetén büntetendő cselekedetnek minősül. A 2016-os adatok alapján a halálesetek 4%-a következett be ily módon. Az eutanáziát csak olyan gyógyíthatatlan betegek választhatják, akik teljesen beszámíthatóak, tisztában vannak döntésük következményével illetve az egyéb lehetőségekkel. A beteg kérését csak akkor veszik figyelembe, ha az saját elhatározásából, gyógyszerek hatásától mentesen történik. Mentális betegségben szenvedők számára ebből következően az eutanázia nem választható.

Így állt elő az a helyzet, hogy bár barátnőm édesanyja ugyan még teljesen beszámítható állapotában, közjegyző előtt nyilatkozott arról, hogy amennyiben őt is eléri a családban öröklődő demencia, eutanáziával szeretne véget vetni az életének, ezt végül is nem vehette igénybe. Édesapja azonban, a törvényes lépéseket betartva, igen.

A kórházban kapott leletekkel felkereste a háziorvosát és kérte az eutanázia folyamat hivatalos elindítását. Elsőként egy nagyon hosszú és részletes kérdőívet kellett kitöltenie. A háziorvos (aki Hollandiában jóval szélesebb körben jár el, mint Magyarországon) ezt követően személyesen és nagyon alaposan elbeszélgetett vele. Mindezt a saját otthonában. Hiába ismerték egymást évtizedek óta, hiába ismerte pontosan az orvos a teljes családi helyzetet, ezt a „vizsgálatot” nagyon aprólékosan és lelkiismeretesen folytatta le. Az elbeszélgetés alatt egyetlen családtag sem lehetett jelen.

Az első találkozót egy 2 hetes várakozási időszak követte. Ez arra szolgált, hogy legyen ideje az édesapjának komolyan és hosszasabban átgondolni a döntését. A várakozási idő elteltével egy újabb személyes beszélgetés következett a háziorvossal. Mivel a döntése nem változott, bizonyossá vált, hogy elindíthatja a hivatalos folyamatot, ami praktikusan azt jelentette, hogy elkészítette és továbbította a szükséges dokumentációt egy úgynevezett eutanázia bizottságnak. Ez a bizottság olyan orvosokból állt, akik előtte semmilyen kapcsolatban nem voltak a barátnőm apukájával. Ezt újabb 3 hetes várakozási idő követte, amelynek elteltével sor került a következő meghallgatásra. Ez már a bizottság két orvosával történt (ezúttal nem a saját otthonában). A független orvosoknak a benyújtott dokumentumok és a személyes beszélgetés/vizsgálat alapján kellett megerősítenie, hogy a szükséges feltételek mindegyike fennáll. Ezek fényében jóváhagyták az eutanázia kérvényt.

Miközben a folyamat a maga kötelező ritmusában haladt, a valóságban minden várakozással töltött nap egy hatalmas küzdelem és kérdőjel volt. Küzdelem azért, hogy 65 év együtt töltött élet után a szülők együtt maradhassanak, úgy, hogy az édesanyja már magára és másokra is veszélyessé vált, gyakorlatilag permanens felügyeletet igényelt. Az együtt maradásnak az volt az ára, hogy elhagyják az otthonukat és beköltöznek egy folyamatos orvosi felügyelettel ellátott idősotthon egyik kis lakásába.

Barátnőm ebben az időszakban párhuzamosan küzdött az önkormányzattal helyért az idősotthonban (erről részletesen beszámolok a 2. részben), küzdött demens édesanyjával, aki hallani sem akart arról, hogy elhagyja az otthonát, miközben intézte édesapja eutanázia ügyét, amennyire csak tudta, érzelmileg is támogatva őt ebben a folyamatban. Mindezt egy teljes állás mellett.

A háttérből követve az eseményeket, számomra az volt ebben a legmegdöbbentőbb, hogy mennyi energiát, pénzt, időt vitt el mindez a családtól (leginkább a barátnőmtől), miközben folyamatosan tudatában voltak annak, hogy maximum néhány hónapról, de valószínűleg csak néhány hétről van szó. Mire minden adminisztratív nehézség és logisztikai bravúr után sikerült beköltöztetni szüleit az otthonba, megszületett az eutanázia bizottság jóváhagyó döntése.

3 hét. Édesapjának pontosan ennyi volt hátra az életből. 3 hét egy élet lezárására, ünneplésre, búcsúzásra. A búcsúzásra, ami nagyon meghitt lett. A család és barátok segítségével fényképekből, családi filmekből, újságkivágásokból egy film készült, megelevenítve a szülők teljes életútját születésüktől … a halálukig. A „búcsúpartin” apukája mondott egy rövid beszédet, megköszönte a hosszú és boldog életét, a családját, barátait és megnyugtatott mindenkit: elégedetten és nyugalommal várja, hogy hamarosan, egy másik dimenzióban újra, békében lehessen együtt a feleségével.

A legnagyobb bizonytalanságot ebben az időszakban az jelentette, hogy meddig él még az édesanyja (aki ekkor már nem volt magánál), mivel az apukája semmiképp nem akarta őt magára hagyni. Igen, emiatt aggódott egyedül. Elfogadhatatlan volt számára a gondolat, hogy utolsó napjaiban magára hagyja a feleségét.

Milyen abszurd néha az élet! Amikor azt kívánja egy felnőtt gyerek, hogy idős szülei – bármennyire is fájdalmas ez számára – együtt haljanak meg. Az édesanyja végül férje halálának kitűzött időpontja előtt egy héttel ment el.

Az „eutanázia napján”, ahogy barátnőm hivatkozott rá, az édesapját a gyermekei ébresztették. Ott voltak vele miközben megfürdött, megborotválkozott, felvette az eseményre előkészített ruháját. Csendes készülődéssel, búcsúzással várták, hogy megérkezzen az orvos. A folyamat végig nagyon békés volt. Amikor az édesapja elkészült, lefeküdt az ágyba, megölelte a gyerekeit és jelzett az orvosnak, hogy adja be az injekciókat. Az első, altató injekció előtt már csak annyit mondott „Jövök édesem”, aztán elaludt. Ekkor következett a második injekció.

„Ültem, sírtam és láttam, ahogy hagyja el a testét az élet. Teljesült a kívánsága, együtt temettük el őket.” Mesélte mindezt a barátnőm könnyes szemmel egy sörözőben 3 héttel a temetés után. Mert az eutanázia természetes. Hollandiában.

A cikk második része itt olvasható: II. rész – Míg a halál össze nem köt