Egészség

Gyomorszelfi Hollandiában

Ülök a klinika várójában. A fejem tiszta kába, tegnap este óta nem ettem és nem ittam semmit. Az előbb a regisztrációnál ülő kedves nő elkérte az igazolványomat, én pedig a jogosítvány helyett a forgalmit adtam oda neki.

„Izgul? Minden rendben lesz!” nyugtatott. Hálás voltam a mosolyáért.

Recepció és váróterem

Leültünk a váróba, ami inkább emlékeztet egy kényelmes nappalira nagy étkezőasztallal. Az asztal közepén mindenféle magazin, dizájn, építészet, divat, utazás. Szemben velem egy mogorva arcú, sovány, 50-es fickó. Gyérülő szőke haja hosszú és jelentős raszta tekervényként van összefogva a fején. Próbálok nyugodt maradni, körülnézek, hogy a figyelmem a jelenre, ne az egyre növekvő félelmemre fókuszáljon. A még mindig tompa tudatom érzékeli a kávégépet, a gombok halványkék világítását. A szállodában volt ilyen nyáron. Ott sem kellett külön fizetni érte. Keserűen emlékeztetem magam, hogy nem ehetek és ihatok semmit, mindjárt behívnak.

Nézem a másik oldalon, a falon lévő képernyőt, egy klinikáról szóló film megy, információ a vizsgálatok menetéről, képek az egyágyas szobákról, mosolygós orvosokról és nővérekről. Animációs film a teljes betegútról a háziorvostól a klinikán át a betegbiztosítóig.

A figyelmem most a férjemre fordul. Ő is álmos, kócos is kicsit és nyugodtnak látszik, mint mindig. Istenem, de jó, hogy itt van velem. Már a kocsiban borzalmasan feszült voltam, onnan tudom, hogy azért ő is, mert a sávváltásnál nem vette észre az autót a másik sávban. De most itt ülünk ebben a nagy „nappaliban”, rám mosolyog és megfogja a kezem. Erről eszembe jut, hogy 11-kor meetingje van, időben kell végeznünk. Megnézem az órám. Már 15 perce várunk. Mondjuk 8.30-ra volt kiírva a vizsgálat, de egy fél órával előbb kellett megjelenni, vagyis még bőven van időnk.

Nincs kedvem olvasni, csak ülök és bámulom a képernyőn a betegútról szóló animációt. Igen, pont így történt. Felhívtam a háziorvost és miután a szokásos szakasszisztensi keresztkérdéseken átjutottam, kaptam is időpontot még arra a hétre. Évek óta húzom a gyomrom kivizsgálását, de egyre több gondom van vele. Kellett egy komolyabb betegség a családban, hogy végre rászánjam magam rendesen kivizsgáltatni. A felsorolt tünetek elégségesek voltak, hogy kapjak időpontot a háziorvoshoz, ne csak azt a választ kapjam az asszisztenstől, hogy várjak még, vagy szedjek paracetamolt (ez itt Hollandiában a standard gyógykezelési mód).

A háziorvosi rendelőnk

A háziorvosi rendelőnk várója

A háziorvos egy fiatal férfi, akkor láttam először, mivel a régi orvosunk praxist váltott. Elsőre kikérdezett, megvizsgált, kért egy baktérium vizsgálatot és miután az nem hozott eredményt, a második alkalommal felsorolta a további lehetőségeimet. Közös egyetértésben a gyomortükrözés mellett döntöttünk. Még ott helyben interneten ki is kerestük a kórházakat, ahol végeznek ilyet. A nagy egyetemi kórházban 40 napos várakozási idő volt, egy kisebb klinikán csak 21 nap. Elektronikusan azonnal regisztrált a vizsgálatra. Kaptam tőle egy „ügyfél lapot”, amin szerepelt minden rólam továbbított információ. „A klinikáról hamarosan megkeresik a további teendőkkel. A vizsgálat eredményeit nekem fogják elküldeni, hívjuk, ha megvan.” Ezzel kikísért. A háziorvos mindig kikísér, ahogy érkezéskor is mindig kijön a váróba kezet fogni és bevezetni a rendelőbe.

Néhány nap után hívtak is adatokat egyeztetni, elkérni az email címem, és egy másik időpontot egyeztetni, a kérdőív átbeszélésére. Ezt akkor egyáltalán nem tudtam mit jelent, de aztán kaptam egy emailt, hogy regisztráljak a klinika rendszerébe, ahol minden részletes információt megtalálok. Az elküldött link segítségével 2 perc alatt létrehoztam a fiókomat, ahol már tényleg minden információ rendelkezésre állt. Lépésenként végigvezetve a teljes folyamaton, hogy mikor mi fog történni, mit kell tudnom és tennem. Ott villogott a kitöltendő kérdőív is, ami olyan kérdéseket tartalmazott, hogy milyen gyógyszereket szedek, van-e krónikus betegségem, kérek-e altatást a beavatkozáshoz meg hasonlók. Örültem, hogy van módom a telefonos beszélgetés előtt látni és megválaszolni a kérdéseket, mivel kétségeim voltak a holland orvosi szókincsem szintjét illetően. Megnyugtató volt végigolvasni a beavatkozás pontos menetét, hogyan készüljek, mit tehetek és mit nem a műtét előtt. Kicsit kevésbé volt megnyugtató elolvasni a kockázatokat, de legalább kiderült számomra, hogy nem akarok altatást. Pontos és érthető leírás arról, hogy milyen normális tünetek lehetnek a vizsgálat után, illetve mikor forduljak feltétlenül orvoshoz.

Saját fiókom. Betegút lépésről lépésre, a szükséges információval

Mire a klinikáról hívtak a kérdőív miatt, már nem sok kérdésem maradt, csak átvettük a megadott válaszaimat, pontosítottunk néhány dolgot és fixáltuk a vizsgálat időpontját. A megadott 21 napos várólista helyett végül 14 napra kaptam időpontot. Meglepetésemre két nappal később levélben is elküldték a beavatkozásra vonatkozó összes leírást, kiegészítve olyan praktikus információkkal, mint, hogy hogyan tudok különböző közlekedési eszközzel eljutni a helyszínre, hol és mennyiért tudok parkolni a közelben, hol találom a megfelelő épületet.

Most pedig, mindezek után itt ülök, és egyre türelmetlenebbül várom, hogy végre behívjanak, immár tíz perccel a megadott időpont után. Már négyen várunk a sorunkra. Látom, a szemközti mogorva raszta férfi is egyre türelmetlenebb, főleg, amikor behívják az utolsóként érkező beteget, elsőként. A mogorva férfi megkérdezi recepcióst, hogy hányra jött az a férfi, akit behívtak, mert őt 8.30-ra hívták, de már 8.40 van. A recepciós hibátlan mosollyal válaszolja, hogy azért ment be a férfi előbb, mert altatása lesz, és ehhez előbb kell kezdeni a folyamatot, de ekkor ismét nyílik az ajtó, a kilépő kolléga mondja a mogorva férfi nevét, kezet ráz vele és eltűnnek az ajtó mögött. Néhány percre rá felhangzik az én nevem is, egy mosolygós fiatal nő jön értem. Mi is kezet fogunk miközben bemutatkozunk egymásnak.

Az ajtón belépve szinte pánikban vagyok, képtelen vagyok körülnézni, igyekszem a fiatal nő után valami széles folyosón. Hallom, ahogy szinte csacsogva mondja, hogy vele beszéltem át a kérdőívet, milyen jó, hogy most személyesen is találkozunk, de csak annyit bírok neki kinyögni, hogy nagyon lassú vagyok és kérem, hogy kicsit lassabban beszéljen hozzám, mert nem ittam kávét és alig jár az agyam. Megáll (pont odaérünk a rendelőbe), megfordul, így szembe találom magam a mosolygós arcával és kék szemeivel. Mióta beléptünk először érzem, hogy rendesen kapok levegőt.

„Rendben, akkor lassan beszélek. Tudom, hogy nagyon izgul, ez normális. Én végig itt leszek, minden rendben lesz.” Nézem ezt a fiatal nőt, alacsonyabb nálam (ez ritkán fordul elő velem Hollandiában), mosolyog rám, és én elhiszem neki, amit mond. Megszáll az a tompa nyugalom, hogy akármi is jön, rendben leszek. Elkezdek mosolyogni én is, lerakom a táskám, felülök az ágyra. Körülöttem mindenféle műszerek, képernyők. Tiszta és modern minden, most tűnik fel, hogy szól a zene. A lehetőségekhez képest otthonos a helyszín. Igyekszem ezekre figyelni. Közben megérkezik a másik kolleganő. Képtelenség megmondani, hogy kinek mi a szerepe, mindenki ugyan úgy van öltözve, fehér nadrág sportosan elegáns pólóval. Ő is bemutatkozik. Megkérdezi a nevemet, a születési időpontomat és, hogy milyen vizsgálatra jöttem, biztos nem ettem, ittam semmit. Miután válaszolok a kérdésekre, elégedetten bólogat és rátesz a csuklómra egy pántot a személyes adataimmal.

Ő velem egykorú és miközben kérdezi, hogy honnan származom, feltűnik, hogy kis akcentusa van. „Magyarországról? Ó a neve miatt azt hittem délebbről, gondoltam beszélgethetnénk horvátul is.” Elkezdünk Horvátországról beszélgetni, elmesélem, hogy a szinte minden nyaramat ott töltöttem gyerekkorom óta. Kis csönd lesz, szerintem az ő szemei előtt is megjelenik a szikrázó napfényben csillogó mélykék Adriai-tenger.

Ekkor befut a doktornő. Fiatal és mosolygós ő is, csak onnan tudom, hogy ő a doktor, hogy bemutatkozáskor mondja. Tudja, hogy már elmondtam, de neki is meg kell kérdeznie, így hát ismét végigmegyünk az előbb is feltett kérdéseken. Ő is megbizonyosodik, hogy a megfelelő páciens vagyok, majd lépésről lépésre elmondja, hogy mit és miért fog csinálni. Gyorsan és pattogósan beszél, megjelenésével az események is felgyorsulnak. A másik két kolléga pörög-forog körülöttem, csak annyit vagyok képes meghallani, hogy minden rendben lesz, ha öklendezem vagy hányok az normális, itt vannak velem, segítenek mindenben, ha esetleg rám törne a pánik emeljem fel a kezem, egyébként meg fókuszáljak a légzésemre. Rutinosan és összeszokottan dolgoznak, azt érzem, hogy rájuk bízhatom magam.

A kép nem az eredeti helyszínt és nem az eredeti szereplőket ábrázolja

Aki már volt gyomortükrözésen, az tudja milyen. Oldalt fekve, levezetnek egy csövet kamerával és lámpával az ember gyomrába a nyelőcsövén keresztül. Valami levegő is jön a csőből (gondolom, hogy csinálja a helyet), amitől van egy erős öklendezős része a beavatkozásnak. Alapból „gyakorlott” hányós vagyok, rutinosan helyezem magam csökkentett állapotba, vagyis amikor csak annyit enged be a tudatom, amennyi segíti a „túlélést”. A beavatkozás zaja egyszerre elhalkul és felerősödik a zene. Felhangosodik az agyamba a háttérből Robby Williams Feel című számának a szövege:

„I just wanna feel
Real love feel the home that I live in
‘Cause I got too much life
Running through my veins
Going to waste
I don’t wanna die
But I ain’t keen on living either”

Tudom, hogy valakik most vigyáznak rám.

Újra hallom a beszélgetést felettem és érzem, hogy a nő, akivel az imént talán egyszerre álltunk az Adriai-tenger partján egy pillanatra, nyugtatólag rám teszi a kezét. Érzem a keze melegét, őszintén hálás vagyok érte. Nem tudom mennyi idő telik el, mire az idegen tárgy mozgása megszűnik a gyomromban. Ismét érzem, hogy ismét öklendeznem kell, de most kapok egy tálat és bíztatnak, hogy üljek fel. Látom a csövet, immár kint, érzékelem, hogy vége a beavatkozásnak. Hirtelen vissza is tér a tudatom, hallom, ahogy mondják, milyen szuperül csináltam az egészet, hallom a doktornőt, hogy minden rendben van, nem kell aggódnom, de azért még néhány eredményt meg kell várni, hogy pontosat lássunk. Ezzel kezet fog, megy is már a következő pácienshez. Én még hálásan köszönetet mondok a két másik nőnek, rendezem a ruházatomat, elteszem a papírt, amit adnak arról, hogy mit kell tennem a következő órákban, kezet fogunk és elindulok a folyosón.

A váróban a nappali asztalnál ül a férjem „húsz perc alatt végeztél, pont megittam a kávémat” mondja. Elindulunk a kocsihoz, nevetgélünk, érezhetően megkönnyebbülten mindketten. Kérdezi, hogy milyen volt. Gondolkodom, hogy mit is lehet erre válaszolni. „Hát nem volt egy méznyalás, de nagyon kedvesek és támogatóak voltak velem. Végig biztonságban éreztem magam.”

Ahogy ezt kimondom, azon kezdek morfondírozni, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy egy beteg biztonságban érezze magát, ne kiszolgáltatottnak. A barátságos betegváró, a kávégép kellemes ugyan, de a biztonságérzetemet az adta, hogy vizsgálattal kapcsolatos minden információ a rendelkezésemre állt a beavatkozás előtt, hogy átláttam a rám váró folyamatot. Tudtam mi a felelősségem és a teendőm, lehetőségem volt a saját szintem részt venni az engem érintő döntésekben. Azt éreztem, hogy partnerként működünk együtt a klinikával, nem pedig egymást akadályozó szereplőként tekintünk egymásra. Mindezt úgy, hogy az orvos valójában csak a beavatkozás 15 percében volt jelen.

“Milyen kár, hogy Magyarországon ez még nem működik így” sóhajtok fel, de közben megérkezünk, így ebbe a témába már nem kezdünk bele.

Hozzászólnál? Kérdésed van?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.