Vendégszerzőnk Gillemot Katalin, egy hosszú és sikeres szakmai úttal a háta mögött a nyugdíjas évei elején járva osztja meg dilemmáit a saját öregedésével kapcsolatban. Olvassátok szeretettel írását.

***

A szerző saját képe

Az első megválaszolandó kérdés, hogy mikor kezdünk  öregedni? Születésünk pillanatában? Ebben az esetben jó hírem van. Ugyanis az öregedésünk egyre lassuló tendenciát mutat. Míg születésünk után egyetlen nap alatt kétszer olyan idősek leszünk, ötéves korunkban ehhez már öt évre van szükség, hogy arról már ne is beszéljünk, hogy tíz év felett a duplázáshoz évtizedek kellenek… És el is múlnak ezek az évtizedek, méghozzá döbbenetesen gyorsan.

Nézegettem a napokban a képeket: tízévesen gondtalan, megzabolázásra váró gyerek, húszévesen ifjú házas, harmincévesen háromgyerekes családanya, aki túl van élete boldogabbik felén… Aztán jönnek évtizedek, ahol az évek múlását a gyerekek növekedésén lehetett legkönnyebben mérni. Hatvanévesen – nyugdíjas. Látom a változást ötven és hatvan között – őszintén nem tetszik. Látom a változást a hatvan óta eltelt időben – na, ez még annyira sincs kedvemre.

A kérdés továbbra is nyitott: mikor kezdtem el öregedni?

Milyen öregasszony legyek? Nem mintha ez elhatározás kérdése lenne, de nyilván van rá befolyásom… egy bizonyos mértékig.

Tudom, hogy van élet ötven után is, sőt, most már biztosan állíthatom, hatvan után is… Azt is tudom, hogy ebben az időszakban a korábbinál nagyobb befolyásom lett a saját életem minőségére, de persze a hatalmam nem korlátlan. Mert nem korlátlanok a lehetőségeim sem. Például anyagilag. A testem sem egészen úgy működik már, ahogy én akarom. Itt fáj, ott fáj, előjelzem az időjárást, mint egy jobb levelibéka, aztán meg a viharos, nyomott idő nyomott közérzetet eredményez.

Tele vagyok tenni akarással. Fejben. Időnként be kell látnom, hogy a „lazán”, szokásos tempóra tervezett, összeállított programba a nap közepére belefáradok, s alig várom, hogy visszahúzódhassak a kis kuckómba zenét hallgatni. Belefáradok egy olyan programba, amely 5-10 évvel ezelőtt meg sem kottyant, most meg sok! Kínos felfedezés, de tanulok a tapasztalatból (állítólag az okos ember a más tapasztalataiból tanul, na én eddig még 65 év alatt sem jutottam el, de legalább a sajátomból… Az is valami!)

Tele vagyok tenni akarással, de a korábbihoz képest sokkal inkább szemlélődő vagyok. Már nem vagyok olyan magabiztos, mint voltam 3-5 évvel ezelőtt. Inkább kérdezek, mint kinyilatkoztatok (azt hiszem 🙂 ), s ha véleményt mondok, nem győzőm hangsúlyozni, hogy „én így látom”, „szerintem”… Már nem hiszem, hogy nálam van a bölcsek köve… Talán soha nem is hittem igazán, csak úgy csináltam. De elég meggyőzően :)!

Boldoggá tesz, hogy van időm olyasmire, amire korábban évtizedekig nem volt. Tudok segíteni a szűkebb és tágabb családnak, meg tudom hallgatni a barátokat, ismerősöket, ellenségeket, utána tudok járni olyasmiknek, amik korábban kimaradtak az életemből. Van időm írni (lenne időm olvasni, de valami olyan türelmetlenség van bennem, hogy öt-hat könyvet olvasok, vagy inkább úgy kéne mondanom, hogy nem olvasok egyszerre), rengeteget hallgatok zenét, szinte az ébrenlétem minden pillanatában, rajzolok, zenélek … Egyikhez sem értek, hiányzik az előképzettségem, de örömöm lelem benne. Még a családnak, barátoknak sem tartok koncerteket, és a rajzaimat is csak a közvetlen családomnak és barátaimnak „kötelező” megnézni. Nem hiszem, hogy tehetségem lenne hozzá, de mivel időm van rá, és örömöm telik benne, nem okozok vele kárt másoknak… miért is ne?

A szerző saját képe

Járok tornázni, hetente egyszer senior torna, egyszer senior zumba, egyszer edzőterem, kiegészítve némi kirándulással, kertészkedéssel – és ha egyszer össze tudom rakni, akkor kerékpározni is fogok, bár halálfélelmem van az autók között, de talán egyszer hozzá fogok szokni – más is meg tudta csinálni, nekem is sikerülnie kell. Ha melegebb lesz, biztos, hogy úszni is elmegyek egyszer-egyszer. Ha találok partnert, talán még evezni is… Ezeknek nem elsősorban esztétikai okait tartom szem előtt (bár bevallom, egyelőre még az sem mindegy), hanem azért tartom fontosnak, hogy az önellátásom minél hosszabb ideig megmaradjon. A rémálmom, hogy alapvető dolgokban mások terhére leszek…

Ha ezeket nézem, igazán olyan aktív, belevaló sportos öregasszony vagyok, hogy ihaj! De szeretek este kiülni a teraszra, amikor beindul a locsoló berendezés, és csak bámulni ki a fejemből, nézni, ahogy a vízcseppek lehullanak. Imádok kiülni a Duna partra (fülemen az elmaradhatatlan MP3), és csak nézni a vizet… Határozottan passzív vagyok, ellustuló-félben, ha nem ellustulva.

Már nem szeretek kapkodni, nem örülök a változásoknak, sokat veszítettem a rugalmasságomból (nem csak fizikailag, hanem az új helyzetekhez való alkalmazkodásban is), bár erről a környezetemet is meg kéne kérdezni. Én úgy gondolom, hogy az átlagosnál nagyobb alkalmazkodó képességgel áldott/vert meg a sors, de lehet, hogy ők másként látják.

Festetem/festem a hajam, a szemetet sem viszem ki, ha nem vagyok sminkelve (nem több tonna festékre kell gondolni, de némi szájfény és szemkihúzás – számomra elengedhetetlen). Ez a helyes, vagy illedelmesen bele kéne szürkülni saját koromba, tudomásul venni, hogy napról-napra kevesebb rajtam, bennem a szín. Az a helyes, hogy viszonylag gyakran járok hangversenyre, színházba – vagy illene otthonülőbb életformát kialakítanom. Mi a helyes, ha az életformámmal, az edzésekkel, a ruhatárammal, a sminkkel és minden egyébbel arra törekszem, hogy minél lassabban érjenek el az öregedés kínos hatásai, vagy ha belesimulok az otthonülős, ősz kontyos, főzőcskézős, sütögetős öreganyó figurába? Láttam már olyan idős hölgyeket, akik nem tudtak megbarátkozni a saját korukkal, és nevetségessé váltak az öltözködésükkel, viselkedésükkel, amely ordító ellentétben volt a korukkal, állapotukkal. Nem szeretném. Mint ahogy azt sem, hogy előbb feladjam, mint feltétlenül szükséges. Kényes egyensúly. Vajon megtalálom-e?

A kérdés továbbra is a régi: mikor kezdek / kezdtem öregedni? És főként, milyen öregasszony legyek? Vagyok?