Életközépi Változás

Az öregedés dilemmái – Töredékek a tudatos öregedés hiányáról

Nemrég írtam a barátság fontosságáról, arról, hogy hogyan hatnak öregkori boldogságunkra társas kapcsolataink. Vendégszerzőnk Gillemot Katalin, aki előzőleg az öregedés dilemmáit osztotta meg, most egy szomorú esemény kapcsán arról ír, hogy a tudatos öregedés sem garancia semmire. Sem arra, hogy velünk lesznek a barátaink, sem arra, hogy megérjük az öregkort egyáltalán. Azt, hogy mennyi időnk van hátra nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy kár bármennyit is elpocsékolni belőle.

***

Néhány hónapon belül 65 éves leszek. Ez már az öregség?

Egyelőre nem érzem öregnek magam. Igen, időnként fáj imitt-amott, de egyelőre csak ritka vendég vagyok az orvosi várókban, és azzal riogatom a környezetemet, hogy a végén szívlapáttal kell majd agyoncsapniuk, ha meg akarnak szabadulni tőlem. Azért szívlapáttal, hogy érezzem a törődést.

Öten vagyunk barátnők – ötven éve. Jobb és rosszabb korszakokkal, de megmaradtunk egymásnak, és az utolsó 10-15 évben talán még szorosabb lett a kapcsolatunk, mint korábban, hiszen felnőttek a gyerekeink. A szerencséseknek megvan a házastársa, a kevésbé szerencsések, a legjobb barátnőmmel mi ketten pedig szinglivé nőttük ki magunkat, ennek összes előnyével és hátrányával. A legnagyobb előnye az volt, hogy nyugdíjaztatásunkat követően egyszer csak ráébredtünk, hogy soha nem álmodottan sok szabadidőnk van. Több is, mint a feltétlenül szükséges. És elkezdtük módszeresen együtt kitölteni az űrt, amit a család, a gyerekek és a munka hiánya hagyott bennünk.

Nem, nem voltunk sülve-főve együtt, de nagyon sok szép és tartalmas napot, félnapot töltöttünk együtt. Kirándultunk, megnéztünk jobbnál – jobb kiállításokat, meghallgattuk egymás kedvenc énekeseit, ami már csak azért sem volt nehéz, mert igen nagy volt az átfedés. Jártunk együtt koncertre és színházba, sétáltunk, beszélgettünk, jól, sőt okosan használtuk ki az időt.

Amiről akkor még azt hittük, hogy korlátlan, vagy legalább is alig korlátos. Másfél éve viszont tudjuk, hogy nagyon is rövid már a közös történetünk: a barátnőm beteg, sőt, ma már úgy kell fogalmazni, hogy haldoklik.

Elviszi egy mocsok, ritka betegség, hiába volt a küzdelem, a bátor és fegyelmezett szembenézés, hiába a műtét, a kezelések, a folyamat megállíthatatlan. Már nem hiszünk a csodában, már csak fohászkodunk a méltányos, méltó befejezésért. Az emberi méltóság megőrzéséért. Azért, hogy a méltósággal, bátran viselt betegség és megpróbáltatások után ne kelljen megjárni a szenvedés összes bugyrait, ne kelljen tiszta fejjel megélnie, hogy újabb és újabb képességeit, készségeit veszíti el – a legalapvetőbbeket is.

Éveken keresztül példaként emlegettem a gyerekeimnek, ha a maguk tapintatos módján figyelmeztettek, hogy el kéne kezdenem építeni az életemet, amely majd a munkás évek után nyílik meg. „Ő nagyon jól csinálja „  – mondtam a barátnőmről. Sportol, komoly társadalmi életet él, rendszeresen összegyűjti maga köré a gyerekeit egy jó beszélgetésre… Ha valaki, hát ő tudatosan készül a nyugdíjas évekre, az öregedésre.

Nincs tudatos öregedés, hiába készülsz, készültél rá. A szépen felépített életed, koncepciód néhány hét alatt lesz semmivé. „Soha nem hittem volna” – mondta még tegnap is hitetlenkedve. Egyikünk sem hitte volna.

Az utolsó nagy, könnyekbe fulladó beszélgetés keretében csak azt tudtam neki mondani, hogy legalább azt a kis időt, amink volt, nagyon jól használtuk ki. Nem, persze, hogy nem tudtunk mindent megvalósítani, amit szerettünk volna. A Magyarország térkép tele van post-itekkel, amelyeken jelöltük, hogy hova mindenhova szeretnénk eljutni. Elmaradt a tavaly őszre tervezett tengeri hajóút, a betegség már nem tett lehetővé egy tíznapos távollétet. Nem tudtuk együtt megnézni a Parsifalt, bár élek a gyanúperrel, hogy ezt nem is nagyon bánja, nem tudjuk hasznosítani az art deco városnéző könyvet, vagy a szentendrei skanzen részletes leírását, pedig mennyire készültünk rá.

De júniusban még láttuk az Impressziók c. kiállítást Debrecenben, jártunk a Balaton-felvidéken, pedig akkor már nagyon gyenge volt, láttuk az Erwin Schrott hangversenyt júliusban, pedig alig állt a lábán, s félidőben el kellett jönnünk. De ott voltunk!

Elmentünk sétálni, fagyizni, a Duna partra hekket enni, barátokkal ebédeltünk – kimaxoltuk a lehetőségeket, mondanák a fiatalok. De elmaradt a tudatos öregedés. Elmaradt az öregedés. Az öregség.

 

Hozzászólnál? Kérdésed van?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.