Csúszka

A boldog öregség titka

Alapvetően hálás vagyok az életemért és ezt gyakran tudatosítom is magamban. Ilyenkor emlékeztetem magam arra is, hogy a hely, a család, a kor, amibe születtem nem az én érdemem, hogy a bőrszínemhez tartozó előjogok pusztán szerencse kérdése. Nem tartom érdemnek, de hálás vagyok érte.

Végigveszem azokat a dolgokat is, amelyeket saját magam teremtettem meg. Amikor itt tartok, elsők között jutnak eszembe a barátaim. A barátaim, akik évtizedek óta részei az életemnek, akik őszintén örülnek a sikereimnek, együtt éreznek, amikor magam alatt vagyok, tartják bennem a lelket, amikor kudarc ér. Meghallgatnak, amikor ventillálhatnékom van, és eszükbe sem jut tanácsot adni, mert pontosan tudják, hogy csak ki akarom tenni magamból az felgyülemlett trutyit. A barátaim, akik ha arra van szükségem, támogatnak, ha arra, akkor konfrontálnak (ó igen, milyen értékes is ez!), vagy egyszerűen csak random tudatják velem, hogy fontos vagyok nekik.

Van ezek között a barátságok között igazi „szerelem első látásra”, van haverságból induló, a közös élmények során lassan mély kapcsolódásba fordult barátság, van olyan, ami hosszú évek alatt, nagyon lassan, nagyon óvatosan alakult, van munkakapcsolatból és van közös érdeklődésből született. Ami közös bennük, hogy ezekben a kapcsolatokban mindig a legautentikusabb énem tudok lenni, anélkül, hogy bármilyen megítéléstől tartanom kelljen. Ez akkor is igaz, ha történetesen bizonyos dolgokban gyökeresen mást gondolunk vagy egyáltalán nem értünk egyet.

A barátaim, anélkül, hogy sokáig tudatában lettem volna, az évek során az identitásom részévé váltak.

Mióta fizikailag távol, külföldön élek, ezek a barátságok különösen értékessé váltak számomra. Abban az országban, ahová 42 évesen érkezem, nincsenek évtizedes barátságaim, nem, vagy jóval nehezebben elérhetőek azok a mély kapcsolataim, amikre a nehéz vagy éppen kitörően boldog pillanataimban számíthatok. Ha most, három év után számba veszem, hogy mi az igazi veszteség (a sok nyereség mellett) a külföldi életünkben, egyértelműen a családdal és barátokkal töltött minőségi idő szerepel az első helyen.

Mielőtt bárki elintézné a témát azzal, hogy ez pusztán „személyes veszteség”, érdemes megismerni a tudomány jelenlegi állását a témában. Azt, hogy a barátság, a társas kapcsolatok milyen jelentős hatással vannak a fizikai, szellemi jó létünkre ugyanis számos kutatás bizonyítja.

Az egyik, már módszertanában is különleges kísérlet, az 1938-ban indult és napjainkban is tartó Harvard Felnőtt Fejlődés Kutatás. A 268 másodéves férfi hallgatóval kezdett kutatás rekordhosszú ideje követi végig a résztvevők életvitelét, fizikai és mentális állapotát, szakmai és magánéleti sikereit és kudarcait, társas kapcsolatait. (Az eredeti csoportból ma már csak 19-en élnek, de azóta bevonták a következő generációkat is.)

A kutatás eredeti célja az volt, hogy megtalálják a boldog és egészséges élet kulcsát. Az eredmények azonban, ahogy a kutatás vezetője Robert Waldinger a Massachusetts General Hospital pszichiátere nyilatkozta, magukat a kutatókat is meglepték.

„Arra a meglepő eredményre jutottunk, hogy a kapcsolataink és az, hogy mennyire vagyunk boldogak ezekben a kapcsolatokban, komoly hatással vannak egészségünkre. Fontos a testünkre odafigyelni, de ugyan ennyire számít öngondoskodásnak a kapcsolataink ápolása is.”

A kutatás eredményei azt bizonyítják, hogy a szoros társas kapcsolatok sokkal jelentősebben járulnak hozzá a boldog élethez, mint a pénz vagy a hírnév. Ezek a kötelékek jelentenek védelmet az élet nehézségeire, lassítják a szellemi és fizikai leépülést. Társas kapcsolataink minősége pontosabban előrejelzi a hosszú és boldog életet, mint a társadalmi osztály, az IQ vagy akár a gének. Az, hogy valaki mennyire elégedett a társas kapcsolataival 50 éves korában jobban előrevetíti az egyén 80 éves kori fizikai állapotát, mint a koleszterol szintje. Robert Waldinger szavaival „A magány öl. Ugyanannyira, mint a dohányzás vagy az alkoholizmus.”

A boldog élethez tehát nem elég egészségesen tartani a testünket, fontos, hogy legyenek „egészséges” társas kapcsolataink is (és ebbe a párkapcsolatok is beleértendőek).

Ezeket kialakítani viszont életünk előrehaladtával egyre nehezebb. A barátságok létrejöttéhez 3 alapfeltételt szoktak megnevezni. Ez a közelség, a rendszeres, spontán interakciók, valamint egy olyan közeg, amelyben kialakulhat a bizalom. Talán ezzel is magyarázható, hogy gyakran a középiskolában, főiskolán/egyetemen születnek mély barátságok. Ezeket azonban az élet előrehaladtával egyre nehezebb ápolni munka, párkapcsolat/válás, esetleg gyereknevelés mellett, sokszor fizikailag is egyre távolabbról.

Ahogy tanulmányában Laura L. Carstensen a Stanford Center of Longevity pszichológia professzora rámutatott, az életünk közepe felé haladva kevesebb új emberrel keresünk kapcsolatot, viszont egyre fontosabbá válnak a már meglévő/megmaradt barátok.

Ok. Mindezek fényében elég kritikus kérdésnek tűnt, hogy mit tehetek én, hogy megtartsam a barátaimat 40 felett, új környezetben, 2000 kilométerrel távolabb.

Az első évben naivan és optimistán úgy gondoltam, hogy nem lesz komoly változás, hiszen majd skype-on, viberen tartjuk a kapcsolatot. Tévedtem. Egy skype beszélgetést semmivel sem egyszerűbb összehozni egy kisgyerekes baráttal, mint egy kávézást Budapesten, viszont sokkal több benne a technikai akadály. Mindezek tudatában is szíven talált, amikor barátnőm alig egy évvel az elköltözésünk után meghúzta a vészcsengőt. Be kellett látnom, hogy nem ugyan az az élmény valakit egy képernyőn nyaktól felfelé fejhallgatóval látni, mint élőben megölelni és minden rezdülését érzékelni. Az addig jól működő rutinjaink (amiben a spontanaitásnak komoly szerep jutott) teljesen eltűntek. Tudományos eredmények ismerete nélkül is tiszta volt, hogy nem akarom elveszíteni a barátaimat, csak azt kellett kitalálni, hogy ebben az új felállásban hogyan.

Amikor végre ismét személyesen ültünk egymással szemben és teljes egészében tudtunk egymáshoz kapcsolódni, végigbeszéltük, hogy mi nem működik már, és alaposan átalakítottunk néhány dolgot. (Ezek azóta természetesen az összes többi barátommal is érvényesek.)

Kimondtuk, hogy bármilyen jó-rossz érzés születik meg bennünk a másikkal kapcsolatban, azonnal jelezzük, hiszen ezt például viberen is meg lehet tenni.

Tudatosítottuk, hogy nem kezdünk fantáziákat gyártani arról, hogy a másik mit/miért tesz, vagy nem tesz, hanem kitesszük az asztalra az ezzel kapcsolatos érzéseinket. A tapasztalat azt mutatja, hogy nagyrészt félreértés vagy félreértelmezés van a rossz érzések mögött, amelyek sokszor már a puszta kimondással feloldódnak.

Mivel már nem működnek a spontán találkozók, ezért bevezettük a spontán telefonbeszélgetéseket (viber, whatsapp és messenger segítségével). Egy dugó, egy elmaradt program, bármilyen hirtelen felszabadult idő remek alkalom felhívni a másikat. Bár nem mindig jön össze, de minden harmadik is komoly mennyiségi ugrás a nullához képest.

Évente többször (legalább 2-3 alkalommal) szervezünk többnapos (lehetőleg “ottalvós” ) programot magunknak. Ez az a minőségi idő, amikor nemcsak bepótoljuk az elmaradt beszélgetéseket, hanem feltöltjük a barátság raktárunkat egymásra figyeléssel, teljes összerezgéssel, sok röhögéssel, néha sírással.

Maximálisan megragadjuk a felmerülő lehetőségeket közös programon részt venni (pl. konferencia, szakmai programok, képzések). Ritkán jön össze, de ha mégis, az igazi ajándék.

Nyilván, mint bármilyen kapcsolat, ez is folyamatosan alakul, de elmondhatom, hogy az azóta eltelt időszakban nem húzta meg egyikünk sem azt a bizonyos vészharangot.

Alapból nem vagyok egy született parti arc, de tudatosan odafigyelve, nagy hangsúlyt fektetek új kapcsolódások létrejöttére is. Míg régen örültem, ha a már meglévő barátságaimat tudtam ápolni, itt, egy idegen környezetbe kerülve, bátran ismerkedem új emberekkel (szembeszállva ezzel is a tendenciával, miszerint az élet közepe felé már nem alakulnak ki új ismeretségek).

Így váltak új életünkben közeli és jó ismerőssé edzéstársak, szomszédok, facebook csoporttársak, szülők a gyerek edzéséről, de akad olyan is, akivel a fodrászatban kezdtünk el beszélgetni és lettünk kulturális program partnerek.
Másként, de nagyon fontosak ezek az új kapcsolatok is. Bár nincs mögöttük több évtizednyi élmény, mégis sokat jelentenek, hogy egy új országban, eltérő kultúrában megvessem a lábam és otthonos(abb)an mozogjak. Persze még az is lehet, hogy néhány tíz év múlva ezekből is mély barátság alakul.

Tény, hogy sok figyelmet és energiát igényel az újonnan kialakult kapcsolatok ápolása is, viszont már rövidtávon megtérül. Arról nem is beszélve, hogy közeledek az ötvenes éveimhez, ami, mint a kutatásból megtudtuk, előrevetíti a majdani (na jó, legyen inkább esetleges) nyolcvanas éveim boldogságát.

Ki mondja, hogy nem éri meg? 😀

Itt nézhető meg Robert Waldinger TED előadása a kutatásról: (magyar felirattal)

Hozzászólnál? Kérdésed van?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.