Ok, szóval elolvastam Michelle Obama könyvét, megnéztem kétszer Brené Brown Netflixen frissen megjelent előadását (The call to Courage), tagja vagyok egy tucat Facebook csoportnak, tele inspiráló tagokkal. Elég sokat tudok arról, hogy mit kell tennem, hogy boldog, egészséges és sikeres életem legyen, tartalmas kapcsolatokkal, folyamatos önfejlesztéssel. Minden másnap sikerül is.

Klassz! Akkor miért ülök itt bent a kanapén, miért érzem magam elnehezültnek, tompának, amikor kint ragyog a napsütés, csivitelnek a madarak kirobbanó formában van a természet? Ma nem miden másnap van.

Ma tudom, miért ülök itt. Tudom mit kéne tennem, tudom, hogy kéne éreznem, hogy boldog legyek. De én ülök a kanapén és egészen mást csinálok, egészen mást érzek.

Itt vagyok, a közepében: életközépi változás.

Amíg csak kutatom, mások történeteit hallgatom, írok róla, addig olyan logikus, érthető, szükségszerű és természetes. Változik az élethelyzet, változik a test, változnak az igények, változnak a vágyak. A valaha jó ma már unalmas, fárasztó, örömtelen. Az új ígéretes, ám kockázatokkal, kétségekkel teli és messzinek tűnő.

A valaha lángoló, szinte vak szakmai lelkesedésemet felváltotta egy általános, rendszer szintű kritikai gondolkodás. Ma már jóval fontosabb az ügy és a személyek hitelessége, amiért, akikkel dolgozom, mint az én szerepem benne. Nem mozgat már, hogy még többet, még nagyobbat, még újabbat, még több felelősséggel csináljak. Az mozgat meg, ha esélyt látok valami pozitívnak tűnő változást elérni a környezetemben.

Ma már nem feszít, hogy a gyerekeimnek stabil és szeretetteli gyerekkort biztosítsak, hiszen ezen javarészt már túl vagyunk, most már inkább az „eredményeket” várjuk, hogy mennyire sikerült.

A nőiségem eddig is folyamatos újra és újradefiniálása most talán még kérdésesebb, mivel lassan lekerül a választható opciók közül az eddig (legalább) elérhető „termékeny nő” kategória. Ami eddig adottság volt vagyis, hogy a férfiak nőként kezeltek, szintén változóban. Lassan megérkezik annak a szabadsága, hogy a környezetemtől függetlenül definiáljam saját magam nőiességét.

Ma az a nap van, amikor megbénít az egyre intenzívebben jelentkező hormonális változásom, a kipipált szakmai listám, a felnövőben lévő gyerekeim, az újradefiniálandó életem. Ma nem a lehetőségeimet, hanem a kétségeimet, képtelenségeimet élem meg. Ma inkább aludni szeretnék, átaludni ezt a bizonytalanságot, letenni annak a súlyát, hogy én vagyok felelős az életemért, a döntéseimért, a tehetségemért és a tehetetlenségeimért.

Ma sebezhető vagyok, és mivel változom, már nem félek megmutatni.